Ami együvé tartozik összeszalad,

mint tavaszi szélben sebesen vágtázó,

hegyről szaladó rakoncátlan patak.

Hiába lopta tolvaj,

orozta, cibálta csókodat,

szíved a szívembe rejtve velem maradt,

mert, ami összetartozik, összeszalad,

mint nyár viharában égi kárpiton vágtázó felhőlovak.

Hiába dermedtség, kétely, néma jelen,

fájó, hallgató jelen pillanat,

mert, ami összetartozik, nem elvehető,

együvé szalad,

mint téli ég peremén

pelyhekből születő szerelmes gondolat.

Hiába rabolt meg bennünket az elmúlt pillanat,

hiába feledtük létpercek közötti szerelmes álmokat,

hiába állunk döbbenten, mert nincs ok,

csak értelmetlen, kifosztott jajgató hallgatás,

hogy jobb bezárva tartani, ne tudja senki más,

s az utolsó néma búcsúcsókunkat

sírva, némán őrizni, míg eljön majd a nap,

mert, ami sajátunk, az örökké visszatér,

léten innen és túl is velünk marad.

Léten túl, téren túl,

Időn  s fájdalmon túl is együtt marad,

hisz, ami egy volt, kétfelé választva,

útját bejárva, egymást kutatva,

végigélt létekben gyémánttá csiszolva,

egymásra találva, rátalálva

végül együtt marad,

ha valóban tiéd s hozzád tartozik, veled marad.

( Balogh Rita 2015 február- április)