Hogy vagy?

Csendre csend hull,

percre perc felel, 

lélekből szőtt pillanatok

ölelik a benned,

 titkaidat.

Hangra hang cseng,

 halkan visszhangoznak 

rejtett árnyékaid.

Míg mosolyra fakad

benned a pillanat.

Hogy vagy.

 (Balogh Rita,2021. január 5.)

Ez az esztendő is elfutott,

lelkünkben nyomokat hagyott,

átformált, felrázott, sírni tanított.

Minden energiám elfogyott,

nem érzem, hogy jönne az új,

belül néma vagyok.

Mosolygok, ezt várják, 

szavakat alkotok,

de ott belül, ahol a lélek lakik,

csendben vagyok.

( Balogh Rita 2020. december 31.)

Fotó: Horváth Orsolya

Fordul az élet sötét éjszakába,

lelkem végre önmagára talált,

advent csendje barangol bennem,

számvetés ideje rám talált.

Lassan elcsendesülnek a viharok,

nyugvópontra jutnak a gondok, bajok,

csillagok gyémántozzák az eget,

régvoltak fénye üzenetet suttog,

ha nyitva a szíved, meghallod, hát figyelj!

Lassul az élet, megnyílnak a lelkek,

kuglóf sül ősöreg formában,

s a forró kakaó habfodrot növeszt,

méz és fahéj naranccsal táncolva

emlékgirlandokkal díszíti a teret.

A fák ágaira gyémántpor szitál,

s ha végre megenyhül az ég,

fodros hópelyhek táncát kíséri

karácsony dallamával a szél.

-Balogh Rita-

Fotó: Balogh Rita

Tudtad, hogy minden hópehely egyedi alkotás, hogy mindegyik más és más? Teljesen különböznek egymástól. Nekem fogalmam sem volt erről, egészen addig a pillanatig, amíg nem szembesültem ezzel a csodával egy nagyító lencséjén keresztül nézve. Ott kuporgott az apró kis hócsillag a tárgylemezen. Reszkető apró égi vándor. A pelyhek különbözőségét látva döbbentem rá, hogy valaki nagyon figyel ezekre a hócsillagokra. Innen már szinte adta magát a gondolat, ha rájuk figyelnek, akkor talán engem is  óv egy égi tekintet. Szeretném hinni, hogy így van.

Ebben a pillanatban én is egy hópihe vagyok, egy parányi hógömb belsejében. Az égi kéz most rázta meg ezt a hógömbbe zárt világot, felforgatva vele eddigi életem megszokott rendjét. Szállok a többiekkel, visz az áramlat, minden kavarog körülöttem. Még nem látszanak az újonnan alakuló táj körvonalai, még semmi sem biztos, semmi sem végleges. Minden a mostban alakul.

Egy dolgot azonban tudok, minden más lesz, semmi sem emlékeztet majd a régi, megszokott tájra. Amint a hóvihar elcsendesedik, egy teljesen új világ bontakozik ki a szemem előtt. Remélem, hogy egy jobb, szebb, igazabb világ lesz,mint ez a jelenlegi,  mert ezt a régit már nagyon elnyűttük, rengeteg képmutatással hazudtuk tele, a szeretetlenség szavaival köveztük meg. Fáj ebben a régi világban élni. 

Apró kozmoszomat most erős kezek rázták fel. Nem akartam, nem engedtem, tiltakoztam ellene, ahogy csak tudtam. De minden hiábavalónak bizonyult. Feleslegesen húztam fel métervastag falakat. Atombiztos iglut építettem, azt hittem senki sem képes áttörni a védelmi rendszeremen. Kapcsolataimat minimálisra állítottam, a kommunikációt beszüntettem, csak a munkának és a szűk környezetemnek éltem. Persze, tudtam, ez így nincs rendben, de nem akartam erről tudomást venni. Döntést hoztam és ahhoz tartottam magam.

Oly sokszor tapostak már rám, gyűrtek össze, hogy elég volt a fájdalomból. Úgy döntöttem, kivonom magam az életből, hátha az élet is megfeledkezik rólam. Nem akartam több fájdalmat, nem akartam szembesülni azzal, hogy az élet sérülésekkel jár, hogy ez is a mindennapok része. Falakat építettem és konokul kitartottam a rossz döntésem mellett. Makacsságban verhetetlen vagyok. Tovább szerettem volna élni az addigi életemet, bármi áron. Nem számított akkor, hogy ezért mekkora árat kell fizetnem. Igazi struccpolitika volt ez, de  senki véleménye nem számított. Hiába szembesítettek a barátaim, hogy ez így nem lesz jó, nem hittem nekik. Hiába küldte az élet a jeleket, szándékosan figyelmen kívül hagytam őket. Mindig meg tudtam magyarázni magamnak, hogy miért is kell kitartanom egy teljesen elhibázott döntés mellett.

Aztán egy napon olvadni kezdtem. Csöppnyi cseppek pettyezték utam, bármerre is jártam. Éjjel, a fagyos levegőnek hála, újra erőre kaptam, de aztán jött a reggel, az olvadás, és minden kezdődött elölről. Egyre kisebb és kisebb lettem. Szinte teljesen megsemmisített az a légkör, amelyben éltem. Már csak olyan jó tanácsok jutottak el hozzám, hogy végre törődjek magammal, tegyek rendet a fejemben. Helyezzem magam az első helyre legalább egyszer az életben, mert baj lesz.

Szót fogadtam. Hirtelen olyan felismerésekkel szembesültem és olyan élményekkel gazdagodtam, amelyek egyszerre voltak letaglózók és inspirálók. És ezt is el kellett engednem. A füstüvegre festett Mennyország eltűnt, hiszen  sosem létezett. Már csak bennem rezonálnak ezek az érzések, mint egyre elhalóbb, elcsendesedő visszhang egy elfeledett, őskori barlang legbelső zugában. Minden álom volt csupán és én felébredtem. Olyan felismerésekkel szembesültem, amelyek életmentőnek bizonyulnak.

Már tudom, hogy az élet ajándék, illik vele kellő tisztelettel bánni, a talentumokat felhasználni, teremni és teremteni. Az öncélú vegetálás ideje lejárt. A hazugságokból szőtt ragacsos pókháló már nem tud rabságban tartani. Valami elkezdődött, valami elindult bennem. Megértettem, hogy nem maradhatok tovább. Eljutott végre az üzenet tőlem, hozzám, bejárva az élet leghosszabb útját megtéve a kilométereknek ható centimétereket, melyek a fejtől a szívhez vezetnek.

Hatalmas harc dúlt bennem, igazi háború. Még mindig félek. Félek elindulni, félek az ismeretlentől. Félek attól, hogy rosszul fogok dönteni, hogy nem hallom meg időben a jó tanácsokat. De még ennél is jobban félek maradni. Maradni és semmit sem tenni. Félek attól, hogy mi lesz akkor, ha nem változtatok semmin. Tisztán látom, hogy az az út, amelyen jelenleg olvadozva, csöpögve állok, sehová sem vezet. Ez az út mindig is zsákutca volt, de féltem ezt kimondani, féltem szembesülni vele. Ha élni akarok, a sorsom útját járni és nem csak megúszni az életet, akkor indulnom kell, nincs mire várnom.

Egy hópihe vagyok, visznek az áramlatok, a hógömb összetört, sodor a szél. Esélyt kaptam, hogy megtaláljam önmagam, megtaláljam helyem a hatalmas hómezőn. Megtaláljam a hiányzó részem. Még nem tudom, milyen kép tárul elém, amikor a vihar elcsitul. Semmit sem tudok biztosan, de egy dologban megingathatatlanul hiszek. 

Amikor vége lesz ennek a mindent átalakító, önmagából kiforgató hózivatarnak és a pelyhek a helyükre kerülnek, akkor  egy új világot látok majd magam előtt. Egy igazi világot, ahol mindent fény áraszt el. A többi hópehely fénye és az enyém. Mert végre Fény lehetek majd, az akinek alkottak. Fény leszek a magam örömére, s remélem ebből a Fényből majd adhatok másoknak is. 

Csak így van értelme a hópelyhek táncának.

/Balogh Rita 2020/

Fotó: Balogh Rita

Lopakodnak halkan az éjben a percek

nyugalom illatától boldog a csend,

puha melegbe burkol az este,

lelkem lelked rejtekébe rejtve

ismerős hangulat mosolya üzen.

Tenyerem kelyhe arcod kerete,

szemednek fénye lelkem kenyere.

Suttog a csend, suttog a csend,

akkor és most is itt vagy nekem.

Suttog a csend, nevet a perc,

akkor is most is veled leszek.

Nevet a perc, suttog a csend,

felismerés szikrája  múltból üzen.

Nevet a perc, kacag a csend,

hiszem és érzem, megértettem:

Minden időben, minden életben

így vagy amúgy, de velem leszel.

(Balogh Rita 2020)

Fotó: Képguru.hu

Talán

Elmosódnak a kemény vonalak, átlátszó sziluettet ölt a lét,

értékesnek hazudott csillogó ruhája foszladozva omlik a sáros földre,

szétfoszlik, szétmállik, szerte hordja a szél.

Biztosnak képzelt kapaszkodók tövestől szakadnak ki

öröknek hitt sziklák évezredek titkait rejtő kérges öleléséből.

Koppanva omlanak a képzelet álomvilág szülte porladó kavicsai

a valóság ébredező kemény talajára.

Talán felébredünk.

Talán...

Meglátjuk a valóságot, az eldobott perceket,

az elsírt könnyeket, a "sosemvolt", "sosemélt" hiányzó életet.

Meghalljuk végre a ki nem mondott szavakat,

a némán, fájdalmasan elsuttogott, féltett gondolatokat.

Csodálni  fogjuk a valódi életet,

az eddig nem értékelt, leértékelt, elfeledett, nem megbecsült,

viharos jelenünkben felértéklődött, megértett s végre megbecsült igazgyöngyöket.

Mert felébredünk.

Ugye így lesz?

Jöjj velem !

( Balogh Rita: 2020)

Fotó: Balogh Rita

Emlékezz!

Ki vagy?

Mi Voltál?

Merre tartasz?

Emlékezz rám!

Mit ígértünk meg odaát?

Emlékezz, erődre, fényedre,

fényből szeretetből szőtt halhatatlan köntösödre.

Ne igázzanak le a földi szavak,

ne ejtsen kétségbe sok sötétségből alkotott lelketlen pillanat!

Hallgasd lelked suttogását...

Figyeld, mit üzennek a ki nem mondott szavak...

Keresd a jeleket,

figyeld a tőlem érkező néma mondatokat!

Kövesd a fényt,

 s járd a hazavezető utat!

(Balogh Rita 2019)

Fotó: Google

Amikor szárny emel,

fölfelé tör bennem az élet.

Átsejlenek a színek a valóság felett.

Tiszta rezgéssel telnek meg a percek,

ragyognak lelkemben a fények,

amikor szárny emel.

( Balogh Rita: 2019)

Fotó: Balogh Rita

Az angyalok köztünk járnak,

velünk álmodva ránk vigyáznak,

nem hagynak magunkra, figyelve súgnak,

hűséggel szeretnek, csendben várnak.

Mellettünk lépkedve vesznek körbe,

olykor süket fülekre lelve.

Olyankor gyakran megtréfálnak,

bogozhatsz csomót, érmét találhatsz.

Tollak lebegnek a ragyogó fényben,

lapok suhannak szobád csendjében.

Néha sírnak, néha fáznak,

vagy ordítva arra várnak,

hogy meghalljad végre valahára,

az üzenetet, amit neked hoztak.

Hogy megleld az utat, amire hívtak,

amire születtél, amiért vagy.

Mert az angyalok köztünk járnak,

néha nevetnek, néha sírnak.

Néha a kínoktól elfáradnak,

szárnyukat felöltik s elindulnak.

Nem mennek messze, itt maradnak,

csak teret, idősíkot váltanak,

emberi ruhájukat adják a földnek,

örökké szeretnek, örökké élnek,

el nem hagynak, le nem maradnak,

veled vannak, velünk maradnak.

( Balogh Rita, 2019. június 11.)

Elengedem a hullani vágyó követ,

a harcok ideje rég lejárt,

bölcsebb percekből építek palotát,

s az ebédel velem, aki valóban lát.

( Balogh Rita, 2019)