Az angyalok köztünk járnak,

velünk álmodva ránk vigyáznak,

nem hagynak magunkra, figyelve súgnak,

hűséggel szeretnek, csendben várnak.

Mellettünk lépkedve vesznek körbe,

olykor süket fülekre lelve.

Olyankor gyakran megtréfálnak,

bogozhatsz csomót, érmét találhatsz.

Tollak lebegnek a ragyogó fényben,

lapok suhannak szobád csendjében.

Néha sírnak, néha fáznak,

vagy ordítva arra várnak,

hogy meghalljad végre valahára,

az üzenetet, amit neked hoztak.

Hogy megleld az utat, amire hívtak,

amire születtél, amiért vagy.

Mert az angyalok köztünk járnak,

néha nevetnek, néha sírnak.

Néha a kínoktól elfáradnak,

szárnyukat felöltik s elindulnak.

Nem mennek messze, itt maradnak,

csak teret, idősíkot váltanak,

emberi ruhájukat adják a földnek,

örökké szeretnek, örökké élnek,

el nem hagynak, le nem maradnak,

veled vannak, velünk maradnak.

( Balogh Rita, 2019. június 11.)