Az est hangjai össze-vissza bongnak,
a jelen fényei halkan pislákolnak.
A messze s a távol egymás kezét fogja,
a "kell" és a "fontos" egymást marcangolja.
A "volt" és a "lesz" közt imbolyogva járkál
a "most" és a régen volt kifakult szivárvány.
Minden áll s közben rohan vadul körbe,
sehová sem jutva, önmagát öklözve.
Voltgyöngyök leszfüzéren vancsillámot szórnak,
s mindezen már csak mosolyog a holnap.
Vagy talán a tegnap kézen fogva a mát
sodorva borzolja az idő fonalát.
Mintha számítana, amit ember akar,
mint, mikor az akarat vad szélvihart kavar.
Jut is marad is a percekből bőven,
vagyok, aki voltam, legfőképpen: ember.
Leszek, maradok, aki voltam egykor,
változva megőrzöm, ami régen szép volt.
Vagy új mese születik a jelenben írva,
őszinte figyelem perceiből írva?
Szép és igaz volt-e, te döntsd el, hogy az volt?
Egyszer volt, hol nem volt, ami volt, az csak volt?
(Balogh Rita, 2018)
