Tudtad, hogy minden hópehely egyedi alkotás, hogy mindegyik más és más? Teljesen különböznek egymástól. Nekem fogalmam sem volt erről, egészen addig a pillanatig, amíg nem szembesültem ezzel a csodával egy nagyító lencséjén keresztül nézve. Ott kuporgott az apró kis hócsillag a tárgylemezen. Reszkető apró égi vándor. A pelyhek különbözőségét látva döbbentem rá, hogy valaki nagyon figyel ezekre a hócsillagokra. Innen már szinte adta magát a gondolat, ha rájuk figyelnek, akkor talán engem is óv egy égi tekintet. Szeretném hinni, hogy így van.
Ebben a pillanatban én is egy hópihe vagyok, egy parányi hógömb belsejében. Az égi kéz most rázta meg ezt a hógömbbe zárt világot, felforgatva vele eddigi életem megszokott rendjét. Szállok a többiekkel, visz az áramlat, minden kavarog körülöttem. Még nem látszanak az újonnan alakuló táj körvonalai, még semmi sem biztos, semmi sem végleges. Minden a mostban alakul.
Egy dolgot azonban tudok, minden más lesz, semmi sem emlékeztet majd a régi, megszokott tájra. Amint a hóvihar elcsendesedik, egy teljesen új világ bontakozik ki a szemem előtt. Remélem, hogy egy jobb, szebb, igazabb világ lesz,mint ez a jelenlegi, mert ezt a régit már nagyon elnyűttük, rengeteg képmutatással hazudtuk tele, a szeretetlenség szavaival köveztük meg. Fáj ebben a régi világban élni.
Apró kozmoszomat most erős kezek rázták fel. Nem akartam, nem engedtem, tiltakoztam ellene, ahogy csak tudtam. De minden hiábavalónak bizonyult. Feleslegesen húztam fel métervastag falakat. Atombiztos iglut építettem, azt hittem senki sem képes áttörni a védelmi rendszeremen. Kapcsolataimat minimálisra állítottam, a kommunikációt beszüntettem, csak a munkának és a szűk környezetemnek éltem. Persze, tudtam, ez így nincs rendben, de nem akartam erről tudomást venni. Döntést hoztam és ahhoz tartottam magam.
Oly sokszor tapostak már rám, gyűrtek össze, hogy elég volt a fájdalomból. Úgy döntöttem, kivonom magam az életből, hátha az élet is megfeledkezik rólam. Nem akartam több fájdalmat, nem akartam szembesülni azzal, hogy az élet sérülésekkel jár, hogy ez is a mindennapok része. Falakat építettem és konokul kitartottam a rossz döntésem mellett. Makacsságban verhetetlen vagyok. Tovább szerettem volna élni az addigi életemet, bármi áron. Nem számított akkor, hogy ezért mekkora árat kell fizetnem. Igazi struccpolitika volt ez, de senki véleménye nem számított. Hiába szembesítettek a barátaim, hogy ez így nem lesz jó, nem hittem nekik. Hiába küldte az élet a jeleket, szándékosan figyelmen kívül hagytam őket. Mindig meg tudtam magyarázni magamnak, hogy miért is kell kitartanom egy teljesen elhibázott döntés mellett.
Aztán egy napon olvadni kezdtem. Csöppnyi cseppek pettyezték utam, bármerre is jártam. Éjjel, a fagyos levegőnek hála, újra erőre kaptam, de aztán jött a reggel, az olvadás, és minden kezdődött elölről. Egyre kisebb és kisebb lettem. Szinte teljesen megsemmisített az a légkör, amelyben éltem. Már csak olyan jó tanácsok jutottak el hozzám, hogy végre törődjek magammal, tegyek rendet a fejemben. Helyezzem magam az első helyre legalább egyszer az életben, mert baj lesz.
Szót fogadtam. Hirtelen olyan felismerésekkel szembesültem és olyan élményekkel gazdagodtam, amelyek egyszerre voltak letaglózók és inspirálók. És ezt is el kellett engednem. A füstüvegre festett Mennyország eltűnt, hiszen sosem létezett. Már csak bennem rezonálnak ezek az érzések, mint egyre elhalóbb, elcsendesedő visszhang egy elfeledett, őskori barlang legbelső zugában. Minden álom volt csupán és én felébredtem. Olyan felismerésekkel szembesültem, amelyek életmentőnek bizonyulnak.
Már tudom, hogy az élet ajándék, illik vele kellő tisztelettel bánni, a talentumokat felhasználni, teremni és teremteni. Az öncélú vegetálás ideje lejárt. A hazugságokból szőtt ragacsos pókháló már nem tud rabságban tartani. Valami elkezdődött, valami elindult bennem. Megértettem, hogy nem maradhatok tovább. Eljutott végre az üzenet tőlem, hozzám, bejárva az élet leghosszabb útját megtéve a kilométereknek ható centimétereket, melyek a fejtől a szívhez vezetnek.
Hatalmas harc dúlt bennem, igazi háború. Még mindig félek. Félek elindulni, félek az ismeretlentől. Félek attól, hogy rosszul fogok dönteni, hogy nem hallom meg időben a jó tanácsokat. De még ennél is jobban félek maradni. Maradni és semmit sem tenni. Félek attól, hogy mi lesz akkor, ha nem változtatok semmin. Tisztán látom, hogy az az út, amelyen jelenleg olvadozva, csöpögve állok, sehová sem vezet. Ez az út mindig is zsákutca volt, de féltem ezt kimondani, féltem szembesülni vele. Ha élni akarok, a sorsom útját járni és nem csak megúszni az életet, akkor indulnom kell, nincs mire várnom.
Egy hópihe vagyok, visznek az áramlatok, a hógömb összetört, sodor a szél. Esélyt kaptam, hogy megtaláljam önmagam, megtaláljam helyem a hatalmas hómezőn. Megtaláljam a hiányzó részem. Még nem tudom, milyen kép tárul elém, amikor a vihar elcsitul. Semmit sem tudok biztosan, de egy dologban megingathatatlanul hiszek.
Amikor vége lesz ennek a mindent átalakító, önmagából kiforgató hózivatarnak és a pelyhek a helyükre kerülnek, akkor egy új világot látok majd magam előtt. Egy igazi világot, ahol mindent fény áraszt el. A többi hópehely fénye és az enyém. Mert végre Fény lehetek majd, az akinek alkottak. Fény leszek a magam örömére, s remélem ebből a Fényből majd adhatok másoknak is.
Csak így van értelme a hópelyhek táncának.
/Balogh Rita 2020/
Fotó: Balogh Rita
