Lassan közeledik az év legszebb, legcsendesebb, legszikrázóbb időszaka. Egész évben bennem él, naponta megszólítanak a régvoltak, és sosem ismert szeretteim. Bennem élnek ők, nem hagynak magamra soha.
Veletek s nektek gyújtom a gyertyát, mert itt vagytok, körbe ülitek a karácsonyi asztalt, mellettem álltok a feldíszített fa mellett, hiszem, s tudom ezt. Bennem is gyúlnak a fények, sorban, egymás után, ahogy az emlékek elém sorjáznak a szívem, lelkem mélyéről.
Gyújtok egy gyertyát dédnagymamámnak, aki türelmetlenül várta érkezésem, szíve minden melegével szeretett abban a rövidke elröppenő időben, amíg itt volt még velünk. Látta, ahogy elindulok a nagyszobában, első önálló lépéseim felé téve meg. Még a névnapunk is közös,hiszen azért kaptam a Rita nevet, mert ő Júlia volt, s így együtt ünnepelünk. Így vagy te velem ismeretlen dédim minden évben s minden pillanatban. Köszönöm, hogy annyira szerettél.
Gyújtom a gyertyát mamának, aki nélkül semmi lennék, aki nélkül nem tudnám, mi az a klasszikus zene, opera, balett, aki , mivel dédnagyapja zenetanár volt, rendületlenül hitt az én nem létező zenei tehetségemben, s szorgalmasan kísért gitárórára, szolfézsra, kötelező vizsgakoncertekre. Aki alig látó szemével olvasta nekem már hat éves koromban a gyerekbibliát, Kassákot, Petőfi Apostolát, Oscar Wilde történeteit. Játékosan töltötte belém a tudást, s közben játszott velem, gyöngyöt fűzött, mesélt, bábszínházam lelkes közönsége volt, ha fájt a lábam oltás után, hogy járni sem bírtam, hát dobozból házat csinált s én abban ülve már nem is éreztem, mi fáj annyira. Amikor papával kirándulni vittetek a Bory várba , én meg a Mózes szobor láttán elmenekültem, ti meg utánam. Vagy elvittetek Budapestre csak azért, hogy a Dunán a szárnyas hajóval utazva lássam, milyen szép a folyó, a part, s így érkeztünk meg a kulcsi nyaralóhoz. Emlékszem, amíg a hajóra vártunk, beültünk a Hiltonba, kávét ittatok, az apró tejszínes pohár ma is megvan, amit a kedves pincér adott. Te voltál az, aki minden nap ebéddel és jó szóval várt, minden leckém meghallgatta, sőt a főiskolai tételeimet is neked mondtam el. Közben sütöttél s az illatos sütemények ma is téged juttatnak eszembe, Mami, minden sütésnél velem vagy, minden illatban benne vagy. Úgy érzem, most is ott ülsz velem a konyhában, figyeled a mozdulataim és a tekinteteddel óvsz engem. Azt hiszem, ezért szeretek sütni oly nagyon. Köszönöm, hogy szerettél, velem voltál, hittél bennem.
Gyújtok egy gyertyát Neked is Terka dédi, nagyikám. A legjobb barátnőm voltál, úgy szerettél, hogy tévedni is hagytál, s utána nem mondtad soha: " én megmondtam". Jól tudtál szeretni. Idő kellett, amíg megszoktuk egymást, de utána már egy hullámhosszon éltük az életünket. Mindig tudtuk, ha a másiknak baja van. Emlékszel, amikor elmondtad, valaki egyszer azt jósolta, nagy örömöd lesz a lányaidban? Te akkor nem értetted, mert akkor még csak fiaid voltak, akiket imádtál. Később, nagymamaként értetted meg, három lányunoka mellett. Így már fiaidban és lányaidban is örömöd lelted. Emlékszem a sok nevetésre, amikor ott álltál a jégpálya mellett egész nap, hogy a Városligetben korcsolyázhassak, amikor titokban elmentünk megnézni a balatoni nyaraló alapjainak kiásását, később a nyaralások és az időnkénti szárnycsapásproblémák is ide kötnek minket. Emlékszem, amikor sütni tanítottál, s hagytad, hogy a lisztet úgy öntsem a tálba, hogy a robotgépet nem kacsolom ki. Szép fehér lett a konyha meg mi is, és csak nevettünk. Éjjelente hatalmasakat beszélgettünk, komoly és vicces dolgokról. Citromos Lipton teát ittunk és kuckóban éreztük magunkat a cserépkályha mellett. Amikor elmentél a tea illatától hasított belém a felismerés, hogy nem vagy itt. Milyen furcsa az ember, a tea, és a salátád illata mennyire fontossá vált. Szerettem, ahogy benne voltál bolondos dolgaimban, amikor lakásfelújítás közepén képes voltál taxiba vágni magad, hogy velem jöhess a Várszínházba, csak azért, mert volt két jegyem, amit akkor kaptam és Bubik István játékát nem szerettük volna kihagyni. Remek este volt. Te voltál, aki a verseim először olvastad, és persze mindegyik tetszett. Rám bíztad a legszebb gondolataid, papíron megőrzött titkaid, köztük voltak a versek is. Nagyi, nem voltak azok igazán jók, talán ma sem azok, a te szerető szemeid látták annak. Köszönöm, hogy ismerhettelek, köszönöm, hogy szerettél.
Mihály bácsi, sosem szólítottalak papának, pedig a szó és a szív minden értelmében az voltál. Ott voltál az első pillanatban, amikor megszülettem, te hoztál haza a kórházból a szüleimmel. De te hoztál haza a mandulaműtétem után is. Mindig ott voltál, minden ünnepen, minden jeles napon és csak úgy , ok nélkül is. Jelen voltál.Veled mentünk a Balatonra, éveken át heteket töltöttünk együtt veled és nagyival, és amikor nagyinál laktam az estéink is közösek voltak. Emlékszem, amikor nagyi mérges volt rád, magázódtál vele, és megmutattad, egy igazi úriember hogy kér bocsánatot. Megvan a levél nagyi rám bízott emlékei között, igazi példa voltál a jóra és persze a vicces trehányságra is, hiszen gyermekkorodban nem úgy éltél, mint a háború után. Sosem vágtál fel a származásodra,csak nekem adtad az Unger könyvet. Akkor tudtam meg, hogy Széchenyiek, Erkelek, Maléter, tartoztak a családodhoz, hogy az Astoria Szállót a családod építette, s hogy Pollack Mihály a nagybátyád volt, aki nem csak a Nemzeti Múzeumot tervezte, de a tahi vadászkastélyt és az Unger kriptát is. Nem vágtál fel Unger Ödönre sem, aki a Lordok Háza tagja volt. Emlékszem, amikor a családod barátját, gróf Hadik Ilonát hoztad látogatóba hozzánk. Azt sem tudtam, milyen porcelánnal terítsek, Aztán megjött Ilona, a maga végtelen egyszerűségével, eleganciájával, humorával francia akcentusával és elszállt a félelem. Egyszerűen élted az életed. A könyvből jöttem rá a történelmi háttérre, mert te ezt sosem említetted, sosem vágtál fel a múltra. Én sem vágok fel, hiszen nem vagy a vér szerinti nagyapám, s közben mégis a nagyapám vagy. Annyira tiszteltelek, szerettelek, hogy miattad tanultam meg németül önállóan olvasni írni, később beszélni. S történelem iránt is azért kezdtem érdeklődni, mert a családi könyvetek olvasva rájöttem, a történelem velünk él. Emlékszem, egyszer nagyon szerettem volna egy ékszerórát, de nagyon drága volt, rettenetesen sokba került, mint akkoriban egy teljes fizetés. Nem is mondtam nagyon senkinek. Jött a karácsony, boldog voltam, hogy együtt a család. És akkor a kezembe adtál egy apró dobozt. Kinyitottam és benne volt az az óra. Soha nem fordult velem elő, hogy nem tudok levegőt venni és sírok közben meg nevetek. Az volt az egyetlen alkalom. Valahonnan megtudtad, mire vágyom, s megvetted nekem. Az óra már egy ideje áll, de őrzi annak az estének az emlékét, őrzi azokat az éveket, amíg mellettünk voltál. Köszönöm, hogy szerettél.
Papa, olyan régen elmentél már. Olyan messze vagy. Pedig minden meséd bennem él, a mesemondás nagymestere voltál. Ha álmos voltam, te leültél a fotelba, szemedbe húztad az elengedhetetlen sapkádat és meséltél. Többnyire a saját gyermekkori emlékeidet mondtad el, ahogy ezt mama is tette néha. A tornász múltadat, a sok biciklizéssel eltöltött időt, a háború alatti eseményeket. És rajzoltál velem, sőt sokszor belejavítottál, amitől akkor mindig elkapott a pulykaméreg. Ma már örülnék neki, ha ismét megtennéd, de sajnos, már nem lehet. Végtelen nyugodt ember voltál. Sakkozni tanítottál és sosem hagytál csak úgy nyerni, meg kellett dolgoznom érte. Emlékszem, ahogy oviba vittél a sportbicikliden. Egyszer hatalmasat estünk, s persze mamának nem mondtuk el. A mi titkunk maradt. Imádtál cukkolni engem, és jókat nevettél, ha láttad a hatást. De sosem bántottál, se szóval, se tettel. Néha messzire révedt a tekinteted, talán már érezted, hogy közel a vég. Emlékszem az utolsó napokra. Nem tudtam, mit kezdeni azzal, ahogy egyre kevésbé voltál te te. Nagyon fiatal voltam és ismeretlen volt számomra az elengedés, a halál közelsége. Ma már másképp tennék sok mindent. Emlékszem, ahogy az utolsó napon a hordágyadat levitték a lépcsőn, elköszöntem tőled Papa, és arra gondoltam, utoljára látlak. Ez igaz is, meg nem is. A temetésen kedvenc búzavirágodból készült csokrot tettem a fejed mellé, de csak akkor fogtam fel, mennyire hiányzol, amikor a hétköznapok eseményei erre időről időre rávilágítottak. Amikor nyáron mama a te cipődben csoszogott az ablak alatt s én félálomban azt hittem te vagy az, majd felébredve rájöttem, csak képzeltelek. Amikor azt álmodtam, hazajöttél, megálltál a folyosó végén a lábtörlőn. Mosolyogtál, de nem jöttél beljebb. Annyira örültem neked, kérdeztem papa, hazajöttél, de jó, ne menj el! De felébredtem, s te ismét nem voltál sehol. Ma már tudom, szeretteink álmunkban meglátogatnak minket. Tudom, te is eljöttél, s ez nem csupán álom volt. Azt hiszem, azt szeretted volna elmondani, hogy megértesz engem és nem haragszol. Ott kellett volna lennem az ágyadnál. Később nem követtem el ezt a hibát, de ezt is tanulni kell, az elengedést, a gyászt. Köszönöm papa, hogy szerettél.
Gyújtok egy gyertyát nagyapámért is, igen, mert hárman voltak. Megmaradt bennem a hangod. Érdekes az elme, annyi minden kiesik az idő rostáján, de a hangját ma is hallom. Emlékszem az állatkerti sétára, lufival a kezemben, a városligeti játszótérre, s ahogy hazafelé sétáltunk a Moszkva téren. Később a ritka hétvégi napokra. Végül az utolsó találkozásunkra. Tizenhat éves voltam, s végre volt rám egy kis ideje. A lakásban ültünk, rajtunk kívül csak legfiatalabb nagybátyám volt otthon. Nem nagyon törődött velem, nem igazán volt jelen, csak ott volt. Nagyapám látta rajtam, mennyire tetszenek a könyvei, s egyszer csak azt mondta, válasszak egyet magamnak. Gerard Filippe életéről szóló könyvet kértem el. Amikor a kezembe vettem, valahonnan tudtam, ez volt a mi utolsó találkozásunk, s a könyvet azért adta, mert szerette volna, ha maradna tőle valamim, szeretné, ha emlékeznék rá. Emlékszem rá, a könyv sem kell hozzá, igaz kevés emlékem maradt, de a hangja még mindig él bennem. Neki is égjen egy gyertya az ünnep fényei között!
Égjen egy gyertya a "sosemvoltakért", akikkel nem sikerült megismerkednem itt a földön, s akik hiányukkal hagytak nyomot bennem, öcsém és kisgyermekem, úgy érzem ti is itt vagytok velem, bár a veletek való megismerkedés még várat magára, de hiszem, hogy ami késik, nem múlik.
És égjen egy gyertya minden ősömért, akiket nem ismerhettem személyesen, akikről nem tudhatok, de akik nélkül, ma nem lehetnék itt, nem az lennék, aki vagyok, akik szeretetükkel, életükkel, tetteikkel adtak lehetőséget nekem az életre.
És nem csak a gyertyák égnek, karácsony közeledtével angyalszárnyakon érkeznek a lelkek, s a fán minden szerettemért egy -egy apró puha angyalszárny simul az ünnep fényei közé. Hófehér szárnyak. Itt vagytok velem, minden nap és minden ünnepen. Úgy érzem, nincs lezárás, csak máshol, máshogy léteztek tovább, de az ünnep veletek teljes, s ti együtt örültök velem a fátyol másik oldalán.
Áldott adventet kívánok!
(Balogh Rita, 2018)
