Az idő körbe-körbe forog, cseppenként tölti be a végtelent,

téren át száguld, önmagába fordul, pörög, örvénylik szüntelen.

Cipeli magával a megtörtént s történni vágyó múltat és jelent.

Álomba burkolja a jövőt, bizonytalanságban tartja a kérdezőt.

Nem más, mint pillanatok gyöngysora,

végtelenbe nyúló egyenes vonal káprázata.

Igazi csoda,

minden irányban szétfolyó cseppek

elfolyó, elfogyó, újra és újra megtelő ezüstfonál szőtte varázslata.

Színekből, szívekből, szeretetből szőtt szivárvány mandala.

Kerekbe szabott, létek közt illanó, életünk mértékét centibe foglaló,

vissza nem adható, nem pótolható kiporciózott ámulat.

Újra élhető, ismételhető, tartalom kincsével színültig tölthető,

de más testben, más szemmel fájón tanulható tapasztalat.

Egyszerre egy élet, s mi beleveszünk, belefeledkezünk,

jelmezeinkkel, szerepeinkkel azonosulunk.

Úgy hisszük, én és ÉN azonos,

mindentudó szemünkre homály borul.

Érezzük talán, hogy merre az út?

S, ha érezzük, tudjuk elég ez vajon? Elég a kétely s a biztos tudás?

Mert mire a jelmezek végképp lehullanak, késő...

Szétgurult perceink a végtelenbe bújtak, nem jönnek vissza soha már.

Miért olyan nehéz felemelni fejünk, s szabadon kiáltani:

Nem megyek tovább!

Nem arra , nem akkor, nem úgy , s nem veled,

mert rossz az irány.

Miért oly nehéz az egyenes, s a girbegurba miért oly csodás?

Vagy tán nem is csodás? Könnyebb... Harc nélküli önfeladás.

Miért könnyebb a hazugságban bízni,

hogy megoldja az élet, a csoda, vagy valaki más.

Mikor fogjuk fel végre, hogy ITT és MOST Mi teremtjük a csodát!

Ragacsos félelemgubanc csak rabbá teszi a lelket,

nem ad semmit, nem old fel semmit,

kirabolja az idő hatalmas puttonyát,

elszáll az idő,

s veszít aki megáll,mindent elveszít,

elbukja a CSODÁT.