"Nem az a kérdés, hogy léteznek-e csodák, hanem az, hiszel -e bennük eléggé ahhoz,hogy láthasd őket."

Fénymagok

Fénymagok

Karácsony éjjel

2018. december 08. - Balogh Rita

December ujja ezüstbe vonja a fákat, bokrokat,

didereg a megfagyott téli világ,

tél szele átsuhan utcákon, tereken,

prémgallért növesztenek a fák.

Fölénk gömbölyödik a csillagos égbolt,

magából álmodva éji csodát,

mennyei kéz, figyelve lelkünk álmaira,

körénk szövi karácsony dalát.

 S míg az ember lelke lassan ragyogó lesz,

takarót sző a csendes holdvilág,

bolyhos takarót a vacogó földnek,

csillagfényű éji csodát.

A kontyos háztetők némán sóhajtanak,

ég felé emelve az emberek szavát,

s a tűz ropogása a házak ölében,

csendben dúdolja az ünnep dalát.

Repülnek az álmok, ég felé szállnak,

s a csillagos égbolt suttogja tovább,

szállnak a titkok, repülnek a vágyak,

angyalok suhannak álmainkon át.

Ünnepel fenn az ég, s lenn a föld,

újraálmodva a hajdani csodát, s közben

dudorászik a szél az utcákon suhanva,

hisz karácsony éjjelén velünk élnek a csodák.

(Balogh Rita)

 

Várakozás

Fordul az élet sötét éjszakába,

lelkem végre önmagára talál,

advent fénye barangol bennem,

számvetés ideje rám talált.

Lassan csendesülnek a viharok,

nyugvópontra jutnak a gondok, bajok,

csillagok gyémántozzák az eget,

régvoltak fénye üzenetet suttog,

ha nyitva a szíved, megérted...

Hát figyelj!

Lassul az élet, megnyílnak a lelkek,

kuglóf sül ősöreg formában,

s a forró kakaó habfodrot növeszt.

Méz és fahéj naranccsal táncolva

emlékgirlandokkal díszíti a teret.

A fák ágaira gyémántpor szitál,

s ha végre megenyhül az ég,

fodros hópelyhek táncát kíséri

karácsony dallamával a  szél.

( Balogh Rita )

25659710_335104136897958_8305622770400397791_n.jpg

Fotó: Balogh Rita

Régvoltak fényei

Akik sosem mentek messze tőlem

     Lassan közeledik az év legszebb, legcsendesebb, legszikrázóbb időszaka. Egész évben bennem él, naponta megszólítanak a  régvoltak, és sosem ismert szeretteim. Bennem élnek ők, nem hagynak magamra soha.

Veletek s nektek gyújtom a gyertyát, mert itt vagytok, körbe ülitek a karácsonyi asztalt, mellettem álltok a feldíszített fa mellett, hiszem, s tudom ezt. Bennem is gyúlnak a fények, sorban, egymás után, ahogy az emlékek  elém sorjáznak a szívem, lelkem mélyéről.

Gyújtok egy gyertyát dédnagymamámnak, aki türelmetlenül várta érkezésem, szíve minden melegével szeretett abban a rövidke elröppenő időben, amíg itt volt még velünk. Látta, ahogy elindulok a nagyszobában, első önálló lépéseim felé téve meg. Még a névnapunk is közös,hiszen azért kaptam a Rita nevet, mert ő Júlia volt, s így együtt ünnepelünk. Így vagy te velem ismeretlen dédim minden évben s minden pillanatban. Köszönöm, hogy annyira szerettél.

Gyújtom a gyertyát mamának, aki nélkül semmi lennék, aki nélkül nem tudnám, mi az a klasszikus zene, opera, balett, aki , mivel dédnagyapja zenetanár volt, rendületlenül hitt az én nem létező zenei tehetségemben, s szorgalmasan kísért gitárórára, szolfézsra, kötelező vizsgakoncertekre. Aki alig látó szemével olvasta nekem már hat éves koromban a gyerekbibliát, Kassákot, Petőfi Apostolát, Oscar Wilde történeteit. Játékosan töltötte belém a tudást, s közben játszott velem, gyöngyöt fűzött, mesélt, bábszínházam lelkes közönsége volt, ha fájt a lábam oltás után, hogy járni sem bírtam, hát dobozból házat csinált s én abban ülve már nem is éreztem, mi fáj annyira. Amikor papával kirándulni vittetek a Bory várba , én meg a Mózes szobor láttán elmenekültem, ti meg utánam. Vagy elvittetek Budapestre csak azért, hogy a Dunán a szárnyas hajóval utazva lássam, milyen szép a folyó, a part, s így érkeztünk meg a kulcsi nyaralóhoz. Emlékszem, amíg a hajóra vártunk, beültünk a Hiltonba, kávét ittatok, az apró tejszínes pohár ma is megvan, amit a kedves pincér adott. Te voltál az, aki minden nap ebéddel és jó szóval várt, minden leckém meghallgatta, sőt a főiskolai tételeimet is neked mondtam el. Közben sütöttél s az illatos sütemények ma is téged juttatnak eszembe, Mami, minden sütésnél velem vagy, minden illatban benne vagy. Úgy érzem, most is ott ülsz velem a konyhában, figyeled a mozdulataim és a tekinteteddel óvsz engem. Azt hiszem, ezért szeretek sütni oly nagyon.  Köszönöm, hogy szerettél, velem voltál, hittél bennem.

Gyújtok egy gyertyát Neked is Terka dédi, nagyikám. A legjobb barátnőm voltál, úgy szerettél, hogy tévedni is hagytál, s utána nem mondtad soha: " én megmondtam". Jól tudtál szeretni. Idő kellett, amíg megszoktuk egymást, de utána már egy hullámhosszon éltük az életünket. Mindig tudtuk, ha a másiknak baja van. Emlékszel, amikor elmondtad, valaki egyszer azt jósolta, nagy örömöd lesz a lányaidban? Te akkor nem értetted, mert akkor még csak  fiaid voltak, akiket imádtál. Később, nagymamaként értetted meg,  három lányunoka mellett. Így már fiaidban és lányaidban is örömöd lelted. Emlékszem a sok nevetésre, amikor ott álltál a jégpálya mellett egész nap, hogy a Városligetben korcsolyázhassak, amikor titokban elmentünk megnézni a balatoni nyaraló alapjainak kiásását, később a nyaralások és az időnkénti szárnycsapásproblémák is ide kötnek minket. Emlékszem, amikor sütni tanítottál, s hagytad, hogy a lisztet úgy öntsem a tálba, hogy a robotgépet nem kacsolom ki. Szép fehér lett a konyha meg mi is, és csak nevettünk. Éjjelente hatalmasakat beszélgettünk, komoly és vicces dolgokról. Citromos Lipton teát ittunk és kuckóban éreztük magunkat a cserépkályha mellett. Amikor elmentél a tea illatától hasított belém a felismerés, hogy nem vagy itt.  Milyen furcsa az ember, a tea, és a salátád illata mennyire fontossá vált. Szerettem, ahogy benne voltál  bolondos dolgaimban, amikor lakásfelújítás közepén képes voltál taxiba vágni magad, hogy velem jöhess a Várszínházba, csak azért, mert volt két jegyem, amit akkor kaptam és Bubik István játékát nem szerettük volna kihagyni. Remek este volt. Te voltál, aki a verseim először olvastad, és persze mindegyik tetszett. Rám bíztad a legszebb gondolataid, papíron megőrzött titkaid, köztük voltak a versek is. Nagyi, nem voltak azok igazán jók, talán ma sem azok, a te szerető szemeid látták annak. Köszönöm, hogy ismerhettelek, köszönöm, hogy szerettél. 

Mihály bácsi, sosem szólítottalak papának, pedig a szó és a szív minden értelmében az voltál. Ott voltál az első pillanatban, amikor megszülettem, te hoztál haza a kórházból a szüleimmel. De te hoztál haza a mandulaműtétem után is. Mindig ott voltál, minden ünnepen, minden jeles napon és csak úgy , ok nélkül is. Jelen voltál.Veled mentünk a Balatonra, éveken át heteket töltöttünk együtt veled és nagyival, és amikor nagyinál laktam az estéink is közösek voltak. Emlékszem, amikor nagyi mérges volt rád, magázódtál vele, és megmutattad, egy igazi úriember hogy kér bocsánatot. Megvan a levél nagyi rám bízott emlékei között, igazi példa voltál a  jóra és  persze a vicces trehányságra is, hiszen gyermekkorodban nem úgy éltél, mint a háború után. Sosem vágtál fel a származásodra,csak nekem adtad az Unger könyvet. Akkor tudtam meg, hogy Széchenyiek, Erkelek, Maléter, tartoztak a családodhoz, hogy az Astoria Szállót a családod építette, s hogy Pollack Mihály a nagybátyád volt, aki nem csak a Nemzeti Múzeumot tervezte, de a tahi vadászkastélyt és az Unger kriptát is. Nem vágtál fel Unger Ödönre sem, aki a Lordok Háza tagja volt.  Emlékszem, amikor a családod barátját, gróf Hadik Ilonát hoztad látogatóba hozzánk. Azt sem tudtam, milyen porcelánnal terítsek, Aztán megjött Ilona, a maga végtelen egyszerűségével, eleganciájával, humorával francia akcentusával és elszállt a félelem. Egyszerűen élted az életed. A könyvből jöttem rá a történelmi háttérre, mert te ezt sosem említetted, sosem vágtál fel a múltra. Én sem vágok fel, hiszen nem vagy a vér szerinti nagyapám, s közben mégis a nagyapám vagy. Annyira tiszteltelek, szerettelek, hogy miattad tanultam meg németül önállóan olvasni írni, később beszélni. S történelem iránt is azért kezdtem érdeklődni, mert a családi könyvetek olvasva rájöttem, a történelem velünk él.  Emlékszem, egyszer nagyon szerettem volna egy ékszerórát, de nagyon drága volt, rettenetesen sokba került, mint akkoriban egy teljes fizetés. Nem is mondtam nagyon senkinek. Jött a karácsony, boldog voltam, hogy együtt a család. És akkor a kezembe adtál egy apró dobozt. Kinyitottam és benne volt az az óra. Soha nem fordult velem elő, hogy nem tudok levegőt venni és sírok közben meg nevetek. Az volt az egyetlen alkalom. Valahonnan megtudtad, mire vágyom, s megvetted nekem. Az óra már egy ideje áll, de őrzi annak az estének az emlékét, őrzi azokat az éveket, amíg mellettünk voltál. Köszönöm, hogy szerettél.

Papa, olyan régen elmentél már. Olyan messze vagy. Pedig minden meséd bennem él, a mesemondás nagymestere voltál. Ha álmos voltam, te leültél a fotelba, szemedbe húztad az elengedhetetlen sapkádat és meséltél. Többnyire a saját gyermekkori emlékeidet mondtad el, ahogy ezt mama is tette néha. A tornász múltadat, a sok biciklizéssel eltöltött időt, a háború alatti eseményeket. És rajzoltál velem, sőt sokszor belejavítottál, amitől akkor mindig elkapott a pulykaméreg. Ma már örülnék neki, ha ismét megtennéd, de sajnos, már nem lehet. Végtelen nyugodt ember voltál. Sakkozni tanítottál és sosem hagytál csak úgy nyerni, meg kellett dolgoznom érte. Emlékszem, ahogy oviba vittél a sportbicikliden. Egyszer hatalmasat estünk, s persze mamának nem mondtuk el.  A mi titkunk maradt. Imádtál cukkolni engem, és jókat nevettél, ha láttad a hatást. De sosem bántottál, se szóval, se tettel. Néha messzire révedt a tekinteted, talán már érezted, hogy közel a vég. Emlékszem az utolsó napokra. Nem tudtam, mit kezdeni azzal, ahogy egyre kevésbé voltál te te. Nagyon fiatal voltam és ismeretlen volt számomra az elengedés, a halál közelsége. Ma már másképp tennék sok mindent. Emlékszem, ahogy az utolsó napon a hordágyadat levitték a lépcsőn, elköszöntem tőled Papa, és arra gondoltam, utoljára látlak. Ez igaz is, meg nem is. A temetésen kedvenc búzavirágodból készült csokrot tettem a fejed mellé, de csak akkor fogtam fel, mennyire hiányzol, amikor a hétköznapok eseményei erre időről időre rávilágítottak. Amikor nyáron mama a te cipődben csoszogott az ablak alatt s én félálomban azt hittem te vagy az, majd felébredve rájöttem, csak képzeltelek. Amikor azt álmodtam, hazajöttél, megálltál a folyosó végén a lábtörlőn. Mosolyogtál, de nem jöttél beljebb. Annyira örültem neked, kérdeztem papa, hazajöttél, de jó, ne menj el! De felébredtem, s te ismét nem voltál sehol.  Ma már tudom, szeretteink álmunkban meglátogatnak minket. Tudom, te is eljöttél, s  ez nem csupán álom volt. Azt hiszem, azt szeretted volna elmondani, hogy megértesz engem és nem haragszol. Ott kellett volna lennem az ágyadnál. Később nem követtem el ezt a hibát, de ezt is tanulni kell, az elengedést, a gyászt. Köszönöm papa, hogy szerettél.

Gyújtok egy gyertyát nagyapámért is, igen, mert hárman voltak. Megmaradt bennem a hangod. Érdekes az elme, annyi minden kiesik az idő rostáján, de a hangját ma is hallom. Emlékszem az állatkerti sétára, lufival a kezemben, a városligeti játszótérre, s ahogy hazafelé sétáltunk a Moszkva téren. Később a ritka hétvégi napokra. Végül az utolsó találkozásunkra. Tizenhat éves voltam, s végre volt rám egy kis ideje. A lakásban ültünk, rajtunk kívül csak legfiatalabb nagybátyám volt otthon. Nem nagyon törődött velem, nem igazán volt jelen, csak ott volt. Nagyapám látta rajtam, mennyire tetszenek a könyvei, s egyszer csak azt mondta, válasszak egyet magamnak. Gerard Filippe életéről szóló könyvet kértem el. Amikor a kezembe vettem, valahonnan tudtam, ez volt a mi utolsó találkozásunk, s a könyvet azért adta, mert szerette volna, ha maradna tőle valamim, szeretné, ha emlékeznék rá. Emlékszem rá, a könyv sem kell hozzá, igaz kevés emlékem maradt, de a hangja még mindig él bennem. Neki is égjen egy gyertya az ünnep fényei között!

Égjen egy gyertya a "sosemvoltakért", akikkel nem sikerült megismerkednem itt a földön, s akik hiányukkal hagytak nyomot bennem, öcsém és kisgyermekem, úgy érzem ti is itt vagytok velem, bár a veletek való megismerkedés még várat magára, de hiszem, hogy ami késik, nem múlik.

És égjen egy gyertya minden ősömért, akiket nem ismerhettem személyesen, akikről nem tudhatok, de akik nélkül, ma nem lehetnék itt, nem az lennék, aki vagyok, akik szeretetükkel, életükkel, tetteikkel adtak lehetőséget nekem az életre.

És nem csak a gyertyák égnek, karácsony közeledtével angyalszárnyakon érkeznek a lelkek, s a fán minden szerettemért egy -egy apró puha angyalszárny simul az ünnep fényei közé. Hófehér szárnyak. Itt vagytok velem, minden nap és minden ünnepen. Úgy érzem, nincs lezárás, csak máshol, máshogy léteztek tovább, de az ünnep veletek teljes, s ti együtt örültök velem a fátyol másik oldalán. 

Áldott adventet kívánok!

(Balogh Rita, 2018)

 

Voltgyönyök

Az est hangjai össze-vissza bongnak,

a jelen fényei halkan pislákolnak.

 

A messze s a távol egymás kezét fogja,

a "kell" és a "fontos" egymást marcangolja.

 

A "volt" és a "lesz" közt imbolyogva járkál

a "most" és a régen volt kifakult szivárvány.

 

Minden áll s közben rohan vadul körbe,

sehová sem jutva, önmagát öklözve.

 

Voltgyöngyök leszfüzéren vancsillámot szórnak,

s mindezen már csak mosolyog a holnap.

 

Vagy talán a tegnap kézen fogva a mát

sodorva borzolja az idő fonalát.

 

Mintha számítana, amit ember akar,

mint, mikor az akarat vad szélvihart kavar.

 

Jut is marad is a percekből bőven,

vagyok, aki voltam, legfőképpen: ember.

 

Leszek, maradok, aki voltam egykor,

változva megőrzöm, ami régen szép volt.

 

Vagy új mese születik  a jelenben írva,

őszinte figyelem perceiből írva?

 

Szép és igaz volt-e, te döntsd el, hogy az volt?

Egyszer volt, hol nem volt, ami volt, az csak volt?

 

(Balogh Rita, 2018)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csodák

Homokórák :)

Az idő körbe-körbe forog, cseppenként tölti be a végtelent,

téren át száguld, önmagába fordul, pörög, örvénylik szüntelen.

Cipeli magával a megtörtént s történni vágyó múltat és jelent.

Álomba burkolja a jövőt, bizonytalanságban tartja a kérdezőt.

Nem más, mint pillanatok gyöngysora,

végtelenbe nyúló egyenes vonal káprázata.

Igazi csoda,

minden irányban szétfolyó cseppek

elfolyó, elfogyó, újra és újra megtelő ezüstfonál szőtte varázslata.

Színekből, szívekből, szeretetből szőtt szivárvány mandala.

Kerekbe szabott, létek közt illanó, életünk mértékét centibe foglaló,

vissza nem adható, nem pótolható kiporciózott ámulat.

Újra élhető, ismételhető, tartalom kincsével színültig tölthető,

de más testben, más szemmel fájón tanulható tapasztalat.

Egyszerre egy élet, s mi beleveszünk, belefeledkezünk,

jelmezeinkkel, szerepeinkkel azonosulunk.

Úgy hisszük, én és ÉN azonos,

mindentudó szemünkre homály borul.

Érezzük talán, hogy merre az út?

S, ha érezzük, tudjuk elég ez vajon? Elég a kétely s a biztos tudás?

Mert mire a jelmezek végképp lehullanak, késő...

Szétgurult perceink a végtelenbe bújtak, nem jönnek vissza soha már.

Miért olyan nehéz felemelni fejünk, s szabadon kiáltani:

Nem megyek tovább!

Nem arra , nem akkor, nem úgy , s nem veled,

mert rossz az irány.

Miért oly nehéz az egyenes, s a girbegurba miért oly csodás?

Vagy tán nem is csodás? Könnyebb... Harc nélküli önfeladás.

Miért könnyebb a hazugságban bízni,

hogy megoldja az élet, a csoda, vagy valaki más.

Mikor fogjuk fel végre, hogy ITT és MOST Mi teremtjük a csodát!

Ragacsos félelemgubanc csak rabbá teszi a lelket,

nem ad semmit, nem old fel semmit,

kirabolja az idő hatalmas puttonyát,

elszáll az idő,

s veszít aki megáll,mindent elveszít,

elbukja a CSODÁT.

az-energia-korforgasa.jpg

 

Amikor Isten hallgat...

A harmadiknak...

Ma a szív erejéről mesélek. 

Épp egy könyvet olvastam, aminek  a címe is ez volt: A szív ereje. Találtam benne egy idézetet:

" A tudomány nem tudja biztosan, mitől kezd verni a szív. Első szívdobbanásunk spontán történik. A szívverés akkor kezdődik, amikor a megfelelő sejtek megszületnek és szaporodni kezdenek a magzatban.Már azelőtt lüktetnek, hogy a szív kifejlődne. Méghozzá egyszerre. Nincs megfigyelhető külső vagy belső inger, amely beindítja őket. A lüktetés a szívsejtek természetéből fakad. " ( Baptist de Pape)

Vagy, ahogy Neale Donald Walsch frappánsan megfogalmazta:

" A szív akkor kezd verni, amikor Isten így szól: Helló, itt vagyok! "

De mi van akkor, ha Isten nem szól, mi van akkor, ha néma marad?

Erről jutott eszembe a következő történet.

Egy édesanya nagyon szerette volna, ha a reggel végre meghozza a csodát, és kiderül, újabb gyermekkel bővül a család. Már régóta élt benne a vágy, hogy ismét édesanya lehessen. Végre, végre sikerült az álom,s a terhességi teszt csíkja büszkén jelezte, nincs egyedül. Apró, édes titka vele van ezen a reggelen.

Mint ilyenkor szokás, felkereste orvosát, s izgatottan várt az alig egy centis apró élet szapora szívverésének gyorsan lüktető zenéjére, semmivel össze nem hasonlítható hangjára. Várta. Az orvos is várta. A férje is kinn a váróteremben. De hiába várta akkor is, később is. Az apró szív nem dobbant meg, vagy ha meg is tette, már nem dobogott többé.

A kórházban közönyös orvos fogadta, aki látott már ilyet, és gyors megoldást javasolt. Az anyuka azonban nem akarta elhinni, hogy csak ennyi volt, hogy ennyi sem volt. Nem fogadta el az orvos ajánlatát, inkább hazament. Hátha...hátha még megdobban az a kicsi szív. Hiszen annyira várta! Nem lehet véletlen, hogy ismét gyermeket kapott, nem érhet így véget!

Eljött az este, s egyértelművé vált a helyzet, így útja a kórház felé vették az irányt. De még ott is napokig küzdött, várta a csodát, de ez a csoda csak nem akart megérkezni Hiába nem evett és nem ivott napokon át, semmi sem segített. A pici szív néma maradt, Isten nem szólt, hallgatott.

A  műtét gyorsan lezajlott, arra ébredt, hogy könnyű a lelke, hogy minden rendben van, csak valaki nagyon sír. Rettenetes szomorúság érződött a hangon, ami betöltötte a műtőt, kimondhatatlan fájdalom. Ugyanazok  a mondatok ismétlődtek újra és újra: " Ne tudtam megtartani! Elveszítettem! Elveszítettem..."

Sajnálta azt az anyukát, aki annyira kétségbeesetten zokogott, tőle távol, a műtő másik sarkában egy betegszállító ágyon.Nem látta őt, mert valami furcsa  megmagyarázhatatlan lebegést érzett, mintha egy puha ágyon feküdne, vízszintesen lebegve magasan, távol mindenkitől. Aztán egy ponton megállt nem tudott továbbmenni, így a hang irányába indult el. Egyre közelebb ért a síró hanghoz, és akkor, mintha csak aláhullott volna a fájdalommentes testnélküliség állapotából, belesimult a zokogó testbe, szinte eggyé olvadt vele. Akkor, abban a pillanatban a fájdalom rászakadt. Már tudta, hogy ő sír, neki fáj szétszakadt szíve. Lelke a műtét alatt elhagyta a testét, elkísérte gyermekét, ameddig lehetett, de visszafordult, hiszen dolga volt még itt. Sok dolga.

Később, otthon a gyász fázisai csak jöttek és jöttek: a düh, a harag, a fájdalom. Panaszkodott, mondta és mondta, mesélt a veszteségéről. Aztán egyszer csak elhallgatott, elnémul, mert elfogytak, kiüresedtek a szavak. Akkor értette meg, nincs értelme elmondani , mert úgysem tud segíteni senki sem.

Teltek a hónapok, s az akarat, hogy ismét anya lehessen, nem szűnt meg, egyre csak fokozódott, egészen a görcsösség életet megfojtó állapotáig.De az ég figyelt rá, hiszen Isten sohasem hallgat, sohasem néma. Egy verset küldött, mely így szólt:

                                                                " Adja, adja, adja, abbahagyja.

                                                                  Ki, Lóci?

                                                                  Isten, az életet. "

                                                                                  (Szabó Lőrinc: Lóci verset ír)

És ekkor a tudás hitté érett benne megtéve az élet leghosszabb és legnehezebb útját, mely az agytól a szívig vezet. Alig húszcentis távolság, mégis egy egész élet múlik rajta.

Akkor, abban a pillanatban jött rá, hogy mindene megvan. Szerető férj, két csodálatos gyermek, mindene, amire mások csak vágynak, és ekkor felfakadt a szívében a hála és a köszönet. A görcs feloldódott, a szavak felfakadtak, az élet színei visszatértek. Újra élt.

És a Teremtő, aki a szíveket vizsgálja látta a változást. Isten szólt ekkor: "Helló, itt vagyok! "S egy gyermek szíve megdobbant apró, egy centis kis testében ígérve a jövő üzenetét, az életet.

(Balogh Rita)

 

Utószó:

A történet talán kitaláltnak tűnik, pedig igaz, én voltam ez az édesanya. Tanultam belőle hinni, szeretni, elengedni. Megtapasztaltam, hogy a test csupán otthona a léleknek, de nem azonos vele. Megtanultam hálás szívvel nézni a színes világot és megtanultam:

"A szív az, ahol minden tevékenység zajlik. És a teljes gazdag, sikeres élet kulcsa a szív megnyitása. A nyílt szív segítségével annyira másképp nézzük az életet. "

 

 

 

Körtánc

Ágvégről lehullva

széltáncra perdül a rézvörös falevél,

magába zárva a múló nyarat,

hozza az ősz üzenetét.

Köszönti lassan télnek hercegét.

S hol eddig fényben ringatózott

a színes falevél,

rügy kuporog csendben,

őrzi az élet leheletét.

Alvó ág suttogva álomba ringatja,

szélbölcső vigyázza,

mesével takarja,

kis szíve tavaszt vár.

Ő tudja, minden él, minden örök,

csak szerepet, s jelmezt vált a lét,

itt vagyunk, voltunk és leszünk.

Létünk örök.

(Balogh Rita)

14563365_198976997177340_5459968618572336243_n.jpg

Fotó: Pinterest

 

Cím nélkül

Érzed, a reggel puha meleggel,

ölelő csenddel várja a lelked.

Ködben az erdő, ködben a völgyek,

halkan ölelnek körbe a tölgyek.

Hussan a felhő,

hozza az ősznek cseppjeit már,

s lassan kibúvik felhő öléből

az utolsó szivárvány napsugár.

Ajándék készül, felhő a fátyla

égi kéz alkotta csipkecsoda,

hópelyhek tánca, lelkem fohásza

elhozza hozzám az álmokat.

(Balogh Rita)

41466086_464485793959791_6311288329316859904_n.jpg

Fotó: Balogh Rita

 

 

Karmalánc

Odaát leveti ruháját a lélek,

sarokba simítja az elnyűtt fátylakat,

szétnézve döbben az emlékek sodrában,

életre kelnek képek, arcok, szavak.

S rázuhan a kérdés, az örök döbbenet,

hogy ezt is és azt is kellett volna még...

Hisz azért vállalta a csendből a zuhanást,

a feledés fájdalmát, emlékezés kínját,

a létet, az életet, az emlékezést.

A dolgok újrakezdését,

az elszakadást,

a rátalálás bizonytalanságát,

a felébredést.

A némaságban őrzött titkokat,

megtartani akkor is, 

ha az, kinek álmot jött mesélni,

alvó arcával idegen marad.

Odaát nem várja haragvó bíró, szigorú ítélet,

csupán egy kérdés: megtett- e mindent?

MINDENT, amire született,

betartotta-e az ígéreteket?

Vagy csak félig élt, s kezdheti újra

megtalálva ismét az elhagyott társakat...

Kell, hogy TUDD, miért vagy!

Kell, hogy tudd, KIÉRT? MIÉRT jöttél vissza!

Hogy a sodró pillanatok, ne vessenek partra!

Kell, hogy emlékezz a MINDENRE a MÚLTRA!

Kell, hogy  a SORSOD éld, hogy ÉLD a sorsodat!

( Balogh Rita 2017)20882754_296473004094405_634713399704939355_n.jpg

Fotó: Balogh Rita, 2017 augusztus , Visegrád

süti beállítások módosítása