Viccesek az angyalok, főleg a kezdő angyalok, egy azonban közös bennük, nagyon szeretnek bennünket, embereket. Mindenre emlékeznek, ami velünk történt, semmit sem felejtenek el. Imádnak minket példázatokkal okítani, vagy olyan történetekkel, amelyek velük estek meg. Velük és védenceikkel. Ilyen történet a következő is, amit őrangyalom mesélt el nekem egy hosszú-hosszú nap végén. Tekintete a múltba révedt, majd azt mondta figyeljek, megosztja velem kezdő angyal korából való kedvenc, kedves emlékét:
"Csak most kezdtem, még új vagyok, s máris itt állok, s nézem, ahogy fuldoklik. Előbb csak úgy, tessék-lássék tette, mert képtelen volt kimondani, ha bántotta valami. Ilyenkor náthás lett, köhögött, tüsszögött, majd jobban lett. Később aztán teljes erőből fuldoklott, levegő után kapkodott, mint, akinek torkán akadt a falat. A falat, ami kívül édes, belül keserű. Már érezte, hogy ki kellene köpnie, de csak nem akarta, vagy talán nem tudta. Végül már képtelen volt hangokba önteni a gondolatait, így csak az érzései jutottak el hozzám. És a tekintete, ami sokkal többet elmesélt az össze-vissza szavaknál Tudtam, hogy bajban van, de semmit sem tehettem.
Na, én őt választottam feladatnak, hogy őrizzem, védjem, vigyázzak rá, mindezt úgy, hogy a MESZASZ-t ( a Menny Első Számú Alapszabályát) nem kerülhettem meg: nem avatkozhattam bele az életébe, mert első a szabad akarat, és csak akkor segíthettem, ha kéri.
Ezt a szabályt jól a fejünkbe vésték: nem szólhatunk bele az emberek életébe, nem avatkozhatunk közbe, nem segíthetünk, csak ha kérik. Mérges voltam, rettenetesen dühös és tehetetlen: csak ha kérik? Na szép! Én meg nézzem, hogyan kékül el az arca?? És semmit, de semmit sem tehettem.
Ezzel együtt tudtam, hogy, amit önként, szeretetből vállaltam, sosem fogom feladni, így hát elindultam, hogy megkeressem merre jár. Nem is kellett sokáig kutatnom utána. A közelben egy furcsa tavat pillantottam meg , sokan azt állították, nem is víz, hanem valami füstszínű, ragadós anyag tölti ki a tó medrét. Valami, ami hívogat, kíváncsivá teszi a halandó lelkeket. Kíváncsivá és feledékenyen vakmerővé. Aki abba a tóba lépett, nem tért vissza ugyanúgy.
És ő már hetek óta a tó mellett járkált. Azt hitte, nem veszem észre. Pedig láttam rajta a fokozódó érdeklődést, hogy egyre jobban fúrja az oldalát a kíváncsiság, hogy mi van ott lent a tó mélyén. Persze tagadta, hagyják őt békén, micsoda nevetséges ötlet, őt ugyan nem érdekli a kíváncsiság tava. Mondta, mondta, talán maga is elhitte.
De én láttam a tekintetét. Láttam, ahogy érzi a tó hívogatását, ahogy küzd ellene egyre kétségbeesettebben.
Hónapok óta kínozta magát ment is, maradt volna is. Kíváncsian szomjazta, mi van ott lent a tó fenekén, ahonnan még senki nem tért vissza épp bőrrel, csak furcsán megnyúzva, más emberré válva. Lelkük kincsét mind odalent hagyták, mert a tó kizsarolta az adót minden átutazótól, így tudtam, tőle is ezt fogja követelni. Lélek nélkül pedig mit ér a szépség, és mit ér az élet?
Nem csak én láttam, mire készül, hiszen sokan szerettük. Kemény, józan szavakból, kétségbeesett mondatokból sokan formálták meg véleményüket, adtak volna tanácsot, fogták volna vissza, csak mert szerették. Éltek volna, döntöttek volna helyette, csak neki ne fájjon az élet.
Értették, tudták, hogy mindenkinek saját útja van. Olykor girbegurba, buktatókkal teli, de senki emberfia másik halandó útját nem járhatja végig. Egyébként mindenki igazat szólt, de sajnos az nem az ő igazsága volt, arra még nem állt készen, még meg kellett tapasztalnia, mi van ott lent, fuldokolnia kellett, s eldönteni, marad, vagy erejét megfeszítve, legalább a kezét a felszínre emelve segítségért kiált, nem is kiált, csak suttog, hogy baj van. Nem is kell több, mint a kezét a felszínre lökni, ha máshoz már nem marad benne erő, nem tudva merre menjen, hogyan tovább, de segítsen az ég, vagy bárki, aki hallja, látja, s meg meri érinteni.
Mert a legkönnyebb üvölteni, s mindenkit elzavarni, hiszen annyira fájt sokszor az élet, annyira hatalmas volt benne az űr, amit be kellett tölteni. Azt meg végképp nem mondhatta, hogy is nézett volna ki, hogy már az elején tudta, nem jó az irány. Nem! Úgy gondolta, végig kell játszani a játékot, végig kell menni az úton, s a végén, ha őszinte önmagához, tapasztalatait kincsként őrizve, azokból tanulva, változtatni kell, ha tud, ha mer, ha marad még benne erő, s marad még változtatni idő...
De helyette ezt senki sem tudta véghezvinni.
Ez volt a kérdés tehát most, hogy elmerült a habokban: Mi a teendő? Mit lehet, szabad, kell tenni?
Ugrottam volna utána és kiabáltam az égnek: hát senki sem látja, elsüllyedt! Elveszítjük! Mi lesz most vele ??
De tudtam, nem ugorhatok, bárhogy fáj is, bármennyire a szívem hasad meg, hiába toporzékolok, mert nem élhetek helyette. Nem az a dolgom. Kívülről senki nem menthető meg. Hozzá kell tennie a saját részét, a saját szabad akaratát. Szabadon, önként! Máshogy nem megy.
Nem, nem mehettem utána, hagynom kellett bukni, vagy tanulni. Bejárni a maga választotta utat. Meg kellett hagynom a szabadságát, mert csak az a jutalom lehetett az övé, amiért megharcolt, aminek az igazságát végre megértette, amit ő talált meg, s hozott fel lelke mélyéről, vagy a tó fenekéről.
Tehát vártam. Leguggoltam a tó szélén, kitartóan fürkésztem a zavarosan kavargó vízfelszínt. Vártam. Vártam és vártam, reménykedtem és kételkedtem, sírtam és mosolyogtam, amint kedves emlékek rohantak meg a régmúltból újjáéledve, hosszú-hosszú emberöltők közösen eltöltött évtizedei, amikre már csak én emlékeztem, de bíztam benne, hogy mindkettőnk számára egyaránt fontosak.
Végül erősebb lett bennem a hit, erősebb, mint bármikor, s végre átadtam szeretett terhem az égnek. Vártam a csodát, a felbukkanó kezet, ami kincsekkel tele, mert a menny ajándékát hordozza."
Őrangyalom ekkor elmosolyodott, évezredek bölcsessége, szeretete tükröződött tekintetében, majd így folytatta:
-Tudod, ez nehéz, talán a legnehezebb. Várakozni, elengedni, hinni és bízni. Bízni abban, hogy figyelnek ránk és szeretve vagyunk, hogy felébred az elrejtett bölcsesség a másik lelkében, hogy erővel telnek meg a kapott percek, s végül az erő és a hit tettekhez vezet, gyümölcsöt terem.
Nehéz várakozni, nehéz elengedni és a gondviselésre bízni a terheinket, mert úgy hisszük, majd mi megoldjuk, majd mi megmondjuk, majd mi jobban tudjuk. Tudjuk, értjük, a szabadság a szeretet igazi szava, akkor is, ha a másik elbukik, akkor is ha újra kell kezdenie mindent, mert csak az a tudás, az a bölcsesség a sajátja, amit megélt, amiért megharcolt, s amit elfogadott. Készen kapott igazságok, bármennyire igazak, nem tudnak kívülről megváltoztatni senkit.
Igaza volt az angyalnak, tudtam, éreztem, pedig rettenetesen fájt ez az igazság. Végül lelkem suttogására hallgatva ennyit tettem hozzá:
-Igazad van, de míg élek bízom, és remélek. Hiszem, hogy van visszaút mindenki számára, mert bennünk van a szikra, az erő, hogy változzunk és változtassunk, mert valójában sosem vagyunk egyedül. Ott ül az angyal a tó partján s figyeli a mélyből fölbukkanó kezünk, hogy elkapja, mert kérjük, engedjük, hogy segítsen, mert valójában a fényre vágyunk mindannyian, míg élünk, míg létezünk, hisz fentről jöttünk, mi magunk is fényből vagyunk, akár tudjuk, akár csak sejtjük. Felfelé száll életünk.
(Balogh Rita, 2018)
Fotó: Pinterest
Fotó: Horváth Orsolya
