Ami együvé tartozik összeszalad,

mint tavaszi szélben sebesen vágtázó,

hegyről szaladó rakoncátlan patak.

Hiába lopta tolvaj,

orozta, cibálta csókodat,

szíved a szívembe rejtve velem maradt,

mert, ami összetartozik, összeszalad,

mint nyár viharában égi kárpiton vágtázó felhőlovak.

Hiába dermedtség, kétely, néma jelen,

fájó, hallgató jelen pillanat,

mert, ami összetartozik, nem elvehető,

együvé szalad,

mint téli ég peremén

pelyhekből születő szerelmes gondolat.

Hiába rabolt meg bennünket az elmúlt pillanat,

hiába feledtük létpercek közötti szerelmes álmokat,

hiába állunk döbbenten, mert nincs ok,

csak értelmetlen, kifosztott jajgató hallgatás,

hogy jobb bezárva tartani, ne tudja senki más,

s az utolsó néma búcsúcsókunkat

sírva, némán őrizni, míg eljön majd a nap,

mert, ami sajátunk, az örökké visszatér,

léten innen és túl is velünk marad.

Léten túl, téren túl,

Időn  s fájdalmon túl is együtt marad,

hisz, ami egy volt, kétfelé választva,

útját bejárva, egymást kutatva,

végigélt létekben gyémánttá csiszolva,

egymásra találva, rátalálva

végül együtt marad,

ha valóban tiéd s hozzád tartozik, veled marad.

( Balogh Rita 2015 február- április)

Lélekszülető csendben sejtek sorfala várja

a  születő élet első rezdüléseit.

Mondd, hallod , ahogyan a fény mesél, 

arról, hogy hol születik a szél?

Érzed, ahogyan simogat

arcodat cirógatva a nap?

Látod az ég peremén,

ahogy fodrosodik a lét?

Hallod-e, amint titkokat

suttog benned a gondolat,

míg sejtek álomszárnyán

valaki útra kél?

Érzed, amint változol,

s varázsolva álmodod

önmagad, vágyakat, arcokat?

Látod-e, ki elköszön,

majd holdsugáron visszajön,

kivel sorsod egybevon,

mint emléket, s jelen fodrát

csendben összefon a hold.

( Balogh Rita 2010)

Elment, ki meg sem érkezett,

őrizze őt álom, s emlékezet,

vékony jég.

Ajándéknak hozta az életet,

a tiszta fényeket,

újból lélegzem.

Letisztult a lét,

eltakarodott a félelem.

Kis szíve hordozta az ígéretet

apró, néma kicsi szív,

nem dobbant többé, 

némaságával törte meg

a bennem lakozó félelmet.

Elment, ki meg sem érkezett,

itt hagyta lehetőségnek az életet,

takarja be őt a szeretet,

az emlékezés.

( Balogh Rita 2009. szeptember 17.)

Foto: Google

Homokszemek apró moccanása,

tompán puffan minden szem,

hullik a kupacra győztesen,

hirdeti: VAN!

S míg a méricskélendő idő tovasuhan,

a kis homokszem rám mosolyog,

szinte nevet, mit tehetne mást?

Mert érti, hogy egyszer elmegyünk, s ő marad,

de tudja, nem örök a távozás.

Más testben visszatér a kéz, a láb, a hangulat,

az örök ÉN.

S míg ezernyi "én" végigszántja az időpillanatokat,

a homokszem látja a jövőt, a múltat, s őrzi a titkokat.

Ő tudja TE ki vagy, s mi voltál:

álom, jázmin, bölcs apó,

suttogó szerelmes száj, öl, befogadó,

s leszel tán egyszer, mint ő:homokszem, csillogó pazar,

apró széttörhetetlen szikla,

vagy ég fekete bársonyán vándornak utat mutató csillag.

Mindegy, a fő, hogy LESZEL!

Léted el nem fogy, csupán a szerepek...

Igen, a jelmezek kopnak, lehullanak,

míg végre ott állsz, s már tudod, hisz ezerszer megélted,

hogy valójában te TE vagy.

( Balogh Rita 2009)

Fotó: Sokszínű Vidék (homokszemek nagyító alatt)

Ködből kandikálnak ki a fák,

s a reggeli nap felhő alá dugja

kíváncsi narancs korongját.

Tudja, ma felhők felett visz égi útja,

de látja völgy ködét,

reggeli pára hulló cseppjét,

verébapó apró-cseprő csicsergését,

méglevelek aranysóhaját.

Lelkem csendjét,

s a csendből születő zenét.

Ébredő, még kereső, kutató,

utat találó életem

első félszegen megtett métereit.

Régvolt életem letett terhét,

a csendben csendesen születő,

cseppnyi percekből összeálló,

élni való emberélet apró rezdüléseit

( Balogh Rita 2008)

                         Fotó: Balogh Rita

Valaki elment,

csendben, észrevétlen elballagott,

s feleszmélve látom, magamra hagyott.

Az otthon színei kifakultak,

 s nincs erőm, hogy akarjam

darabokból összerakni a múltat,

s darabállványon megrajzolni a jövőt.

Valami elmúlt, meghalt bennem,

s csupán a hiányát érzem, a fájdalom helyét,

hogy nem tudtunk élni kincseinkkel,

hogy szét kell törnünk, hogy újra élhessünk.

Nem a percekből álló pillanatnyi létezést,

SORSUNK útján valódi életünk,

a MOSTBAN kezdődő varázst.

(Balogh Rita 2007)

Csend,

nem mond semmit,

állva rohan a pillanat,

ürességben tátong a magány,

fakuló álmok létből kihullanak.

Az élet elsuhan, nem vár,

nincs benne semmi részvét.

Van hallgatás, tagadás, elhallgatás.

Külön földrészen folyik a lét,

közte nincs híd, sem átkelő.

Mi lesz?

Mi várható?

Nem tudható.

De minden dobbanással erejét veszti a szív.

Jégbe fagyott árnyak, mint suhanó vágyak

kristálykönnyekben sóhajtják a jövőt.

( Balogh Rita 2007)

Arra gondoltam leírom "hullámvasutazásom" történetét hegyeivel, völgyeivel együtt, így most olyan versek jönnek, amelyek nem ma, nem  a jelenben aktuálisak, de mégis, ezek a gondolatok egy-egy állomásai voltak az életemnek és  talán segítséget nyújtanak számotokra is, hogy megértsétek, hol jártok épp saját utatokon. :) A versek 2007 és 2015 között születtek és a Hullámok hátán címet kapták apró alcímekkel kísérve. Szeretettel osztom meg veletek :)

Segíts Istenem

elviselni  a veszteséget ideát,

s neki is segíts újjászületni odaát!

Segíts az elmenőnek!

Segíts, hogy bírjuk, elbírjuk a terhet,

s rendelj végre boldogabb időket,

a leckék közt szüneteket,

mert fáj!

Hiába kiáltok elég volt, állj meg?!

Te nem figyelsz ?

Csak jönnek a megtanulandók,

 mennek a szeretett halandók,

s én úgy érzem, kiszakad belőlem valami,

tövestől a szívemből,

és csak gyűlnek a könnyek, felszínre törnek,

szétfolynak,

mint koponyában az elszökött vér.

És  csak ordítani tudom újra és újra, 

elég!

Kérlek, elég!

Ne figyelj kicsit Istenem,

ne rakj rám több terhet,

de ha mégis így rendelted,

legalább lélegezni engedj!

Csak egy pillanatra fordítsd el rólam a  szemed,

hogy megértsem,

elviseljem,

elfogadjam tervedet,

a számomra rendelt perceket,

hogy ne szidjalak, hanem szeresselek,

mert tudom, minden lázadásom ellenére,

Te tudod a jövőt,

minek kell következnie.

( Balogh Rita 2009)

Amikor a másodpercek egymásra hullnak, megszületik a perc,s a percek halomba hordják társaikat, az órák napokká sokasodnak. Észre sem veszed,s már elballagott az esztendő, s mögötted évtizedek sorakoznak.

A múltad nem átölelhető, csak kábulat, mi a dülöngő idő horizontján füstüvegre festett álomképeket rajzol. A jövő még csak közelít feléd, ígér, olykor halovány,máskor élénk színű pipacsmezőn szivárványfényű álmokat.

Csupán a " mostban" kezdődő pillanat tiéd.

Ezt használhatod, sokasíthatod,, értelemmel, szeretettel töltheted meg a kapott perceket. Ezt ajándékozhatod. Ezt adhatod önként. Magadból, magadat. Vissza nem kapható, vissza nem adható életpillanatodat. Kincset, kincsed. Nincs két egyforma pillanat. Benne élsz a pillanatban, a reggel ébredő szavakban,benne élsz a gondolataidban, álmaidban, terveidben. teremtő gondolataid a jelenben elvetett magok, melyek a jövőd falait építik így, vagy úgy.

Ajándékozhatod a pillanatot, s megörökítheted egy mozdulattal.Készíthetsz fotót, melyen szívből mosolyogsz a színes világra. Lehajolhatsz egy mosolygó kavicsdarabért, mely messze idők üzenetét őrzi évezredek óta, mégis, legnagyobb ajándékod, mit önmagadból adhatsz időd egy örök pillanata, mert az a másodperc már nem tér vissza soha. Ettől ajándék, ettől megfoghatatlan, ettől csoda.

(Balogh Rita)

Kavicsmosoly

Kődarab: semmiség, csupán a föld pora.

Kődarab: mindenség , teremtés mosolya.

Kődarab: sziklácska, szavaknak otthona.

Kődarab: van és volt, perceknek vándora.

Kődarab: ajándék, pillanat csodája.

Kődarab: darab kő,barátság mosolya.

(Balogh Rita)

Foto: Balogh Rita