Homokszemek apró moccanása,

tompán puffan minden szem,

hullik a kupacra győztesen,

hirdeti: VAN!

S míg a méricskélendő idő tovasuhan,

a kis homokszem rám mosolyog,

szinte nevet, mit tehetne mást?

Mert érti, hogy egyszer elmegyünk, s ő marad,

de tudja, nem örök a távozás.

Más testben visszatér a kéz, a láb, a hangulat,

az örök ÉN.

S míg ezernyi "én" végigszántja az időpillanatokat,

a homokszem látja a jövőt, a múltat, s őrzi a titkokat.

Ő tudja TE ki vagy, s mi voltál:

álom, jázmin, bölcs apó,

suttogó szerelmes száj, öl, befogadó,

s leszel tán egyszer, mint ő:homokszem, csillogó pazar,

apró széttörhetetlen szikla,

vagy ég fekete bársonyán vándornak utat mutató csillag.

Mindegy, a fő, hogy LESZEL!

Léted el nem fogy, csupán a szerepek...

Igen, a jelmezek kopnak, lehullanak,

míg végre ott állsz, s már tudod, hisz ezerszer megélted,

hogy valójában te TE vagy.

( Balogh Rita 2009)

Fotó: Sokszínű Vidék (homokszemek nagyító alatt)