Oldódik apránként félelem boga,

halkan, óvatosan épül valami új,

valami "sosemvolt".

Vissza ne nézz!

Bizalom gyógyító,

lelket átjáró békés mosolya,

régen várt vendég,

asztalomhoz ült.

                                                / Balogh Rita/

Odaát leveti ruháját a lélek,

sarokba simítja az elnyűtt fátylakat,

szétnézve döbben az emlékek sodrában,

életre kelnek, képek, arcok, szavak.

S rázuhan a kérdés, az örök döbbenet,

hogy ezt is, és azt is kellett volna még?!

Hisz azért vállalta a csendből a zuhanást,

a feledés fájdalmát, az emlékezés kínját,

a létet, az életet, az emlékezést.

A dolgok újrakezdését, az elszakadást,

a rátalálás bizonytalanságát, a felébredést...

A némaságban őrzött titkokat,

ha az, kinek álmot jött mesélni,

alvó arcával idegen marad.

Odaát nem várja haragvó bíró, szigorú ítélet,

csupán a kérdés, megtett-e mindent?

MINDENT, amire született?

Betartotta-e az ígéreteket?

Vagy csak félig élt, s kezdheti újra?

Megtalálva újra az elhagyott társakat...

Kell, hogy TUDD, miért vagy!

Kell, hogy tudd, KIÉRT, MIÉRT jöttél vissza!

Hogy a sodró PILLANATOK ne vessenek PARTRA!

Kell, hogy emlékezz, a MINDENRE, a MÚLTRA,

kell, hogy a SORSOD éld, hogy ÉLD a sorsodat!

/Balogh Rita/

Jó lenne újra karodba bújva

gyermekként hallgatni száz csodát?

Jó lenne este, puha melegben

lesni az égnek vándorát?

Jó lenne várni, s repesve szállni,

feléd indulni a ködben át?

Jó lenne!

Bennem él hangod,

mosolyog arcod,

szemed vigyáz a fényen át,

s ha itt végeztem,

s indulok újra,

megszületni a fátylon át,

tudom, hogy ott vársz,

átölel karod,

hisz az vagy, ki voltál,

az életem része,

szerető szívű nagymamám.

 Foto: Pinterest

Szétfolynak a szavak, elcsitulnak,

mint törött üvegdarabok, szerte gurulnak.

a némaságba belesimulnak,

s nem lelem őket, hová bújtak.

Nem értem, társakat miért nem hoznak ?

Szavakra szavak miért nem mosolyognak?

Megérinteni miért nem tudnak?

Mit rontok el, hogy elnémulnak ?

Mit mondok rosszul, hogy úgy gurulnak,

sebesen vágtázva a semmibe hullva,

hogy értük lehajolni lélekkel sem tudnak,

nem tudnak, vagy nem akarnak...

De én csak ennyit adhatok,

mert ennyi vagyok,

szavak, képek, hangulatok,

álmok, emlékek, mosolyok.

Szavakban élő lélek,

ki álmait adja a csendnek,

hogy rátalálj!

Tiszta szemekkel, értő fülekkel

visszhangot adj az értelemnek,

felfogva végre, hogy bátorság,

hogy kinyílni, megnyílni merni kell,

hogy semmit sem kérni,

mégis elfogadni tudni kell!

Hogy ajándék a szó,

a kagyló belsejének féltett titka,

s hogy kezedben tarthatod, igazi kincs,

ritka, sziporkázó, csillogó,

az életnek értelmet adó,

barátságot megálmodó,

nem mindennapi ajándék.

Őrizd, s ne félj!

Kérlek, ne félj, 

hiszen mesélem neked

a magszavakban álmodó élet

bölcs, tiszta, becsületes

boldog üzenetét.

Őrizlek, mint álmát a magba zárt virág,

mint gyöngyét a kagyló,

mint röptét a madár,

mint gyökerét a tölgy,

árnyékát a föld,

mint éj a csillagot,

titkait a kő.

Őrizlek, s ezt kérned sem kell,

őrizlek fénnyel szeretettel,

őrizlek, hisz téged fentről kaptalak,

őrizzenek hát a magba zárt szavak.

Foto: Képguru.hu

Voltár már úgy,

hogy könnyedén röppent, szökkent a lelked.

angyalszárny óvta benned a csendet,

mosoly cikázta, rajzolta éjed,

szívedben dobbant, perdült az élet?

Én igen ;)

Terem az élet,

ha teremt a lélek,

ha belülről kifelé ragyog,

ha nem kormol össze 

kicsinyes gondok karmoló ökle,

ha önmagam vagyok.

( Balogh Rita)

Foto: Balogh Rita 2017

A hegy tetején teremtő csend ölelt,

napsugár terítette rám

fényből és párából szőtt

színes köntösét,

körülöttem sziklából nőtt kövek

némán őrizték a hely üzenetét.

Félve szorongtam, 

s kutattam a "hogyantovábbot",

s kis híján lemaradtam a jelen csodájáról,

a válaszról,

hogy mit keresek én a szikla tetején?

S akkor felcsendült a Dal

betöltve bennem a kételyek helyét.

Nem voltam többé egyedül ég és föld között,

szívembe ismét a remény költözött,

hisz az erő, mi dallamot alkotott,

ugyanaz volt, mi engem felhozott,

sziklára állított, járni tanított,

s mesélve ajándékozta nekem a pillanatot.

S ott, ahol senki sem látott, minden átszakadt,

a gátak, a félelmek, a fájdalmak, a harag.

Minden eltűnt,

kimosták belőlem a könnyek, a Dal,

s a hitem, mely felfakadt,

ott a sziklán egy pillanat alatt.

Foto: Balogh Rita, Erdély, Kis-Cohard, 2016.

Amikor elfogynak a szavak, 

amikor kucorog benned a kétely,

amikor fázón, sírva ölelnéd

magadhoz a reszkető falevelet,

tudva, hogy nem segít,

semmi nem segít,

emberlény keze rövid,

amikor kifakulnak a panaszos szavak,

s nincs, ki hallja, meghallgassa,

s amúgy is, minek a szó?

Üres ködmön, kinőtt rokolya...

Amikor megérted, hogy hiába futsz,

hiába akarsz, az akarat is kevés,

akkor megállsz.

Nincs hová menni,

nincs kinek mondani,

s nincs mit elsuttogni.

Állsz. Vársz. Rátalálsz.

Áll. Vár. Rád talál.

Mert ott vár,végig ott állt,

rád várt, hogy végre megállj,

hogy kezedben szorongatott,

féltett törött kincsed emeld fel,

s add át.

Nem azért, mert muszáj,

nem azért, mert Neki szüksége lenne rá.

Neked kell a tanács, a vigasztalás,

neked kell a csoda,

neked kell, hogy kezed ne az ürességet,

a fájó messzeséget markolja csupán.

Ő a Tudás, a Hit, a Szeretet, a Fény.

Kincsed törött vonalai a semmibe tűnnek,

egésszé alakul a világ,

benne a kincsed, telve a lelked.

Ó, csak jönne már !

Csend, amelyben megpihensz,

csend, amelyet elviselsz,

csend, amelyben álmodhatsz,

csend, mi adja álmodat,

csend, mely füledben süvölt,

csend, mely hangjával megöl,

csend, mely mesél szelíden, 

csend, mely ölel gyengéden,

csend, mely vállaidhoz ér,

csend, amely hozzád beszél,

csend, amely szívedhez ér,

csend, csend, csend,

mely mesél, zenél,

mert benned él

csendvirágot teremve,

ha értő fülekhez ér.