Szétfolynak a szavak, elcsitulnak,

mint törött üvegdarabok, szerte gurulnak.

a némaságba belesimulnak,

s nem lelem őket, hová bújtak.

Nem értem, társakat miért nem hoznak ?

Szavakra szavak miért nem mosolyognak?

Megérinteni miért nem tudnak?

Mit rontok el, hogy elnémulnak ?

Mit mondok rosszul, hogy úgy gurulnak,

sebesen vágtázva a semmibe hullva,

hogy értük lehajolni lélekkel sem tudnak,

nem tudnak, vagy nem akarnak...

De én csak ennyit adhatok,

mert ennyi vagyok,

szavak, képek, hangulatok,

álmok, emlékek, mosolyok.

Szavakban élő lélek,

ki álmait adja a csendnek,

hogy rátalálj!

Tiszta szemekkel, értő fülekkel

visszhangot adj az értelemnek,

felfogva végre, hogy bátorság,

hogy kinyílni, megnyílni merni kell,

hogy semmit sem kérni,

mégis elfogadni tudni kell!

Hogy ajándék a szó,

a kagyló belsejének féltett titka,

s hogy kezedben tarthatod, igazi kincs,

ritka, sziporkázó, csillogó,

az életnek értelmet adó,

barátságot megálmodó,

nem mindennapi ajándék.

Őrizd, s ne félj!

Kérlek, ne félj, 

hiszen mesélem neked

a magszavakban álmodó élet

bölcs, tiszta, becsületes

boldog üzenetét.