Odaát leveti ruháját a lélek,

sarokba simítja az elnyűtt fátylakat,

szétnézve döbben az emlékek sodrában,

életre kelnek, képek, arcok, szavak.

S rázuhan a kérdés, az örök döbbenet,

hogy ezt is, és azt is kellett volna még?!

Hisz azért vállalta a csendből a zuhanást,

a feledés fájdalmát, az emlékezés kínját,

a létet, az életet, az emlékezést.

A dolgok újrakezdését, az elszakadást,

a rátalálás bizonytalanságát, a felébredést...

A némaságban őrzött titkokat,

ha az, kinek álmot jött mesélni,

alvó arcával idegen marad.

Odaát nem várja haragvó bíró, szigorú ítélet,

csupán a kérdés, megtett-e mindent?

MINDENT, amire született?

Betartotta-e az ígéreteket?

Vagy csak félig élt, s kezdheti újra?

Megtalálva újra az elhagyott társakat...

Kell, hogy TUDD, miért vagy!

Kell, hogy tudd, KIÉRT, MIÉRT jöttél vissza!

Hogy a sodró PILLANATOK ne vessenek PARTRA!

Kell, hogy emlékezz, a MINDENRE, a MÚLTRA,

kell, hogy a SORSOD éld, hogy ÉLD a sorsodat!

/Balogh Rita/