Amikor elfogynak a szavak, 

amikor kucorog benned a kétely,

amikor fázón, sírva ölelnéd

magadhoz a reszkető falevelet,

tudva, hogy nem segít,

semmi nem segít,

emberlény keze rövid,

amikor kifakulnak a panaszos szavak,

s nincs, ki hallja, meghallgassa,

s amúgy is, minek a szó?

Üres ködmön, kinőtt rokolya...

Amikor megérted, hogy hiába futsz,

hiába akarsz, az akarat is kevés,

akkor megállsz.

Nincs hová menni,

nincs kinek mondani,

s nincs mit elsuttogni.

Állsz. Vársz. Rátalálsz.

Áll. Vár. Rád talál.

Mert ott vár,végig ott állt,

rád várt, hogy végre megállj,

hogy kezedben szorongatott,

féltett törött kincsed emeld fel,

s add át.

Nem azért, mert muszáj,

nem azért, mert Neki szüksége lenne rá.

Neked kell a tanács, a vigasztalás,

neked kell a csoda,

neked kell, hogy kezed ne az ürességet,

a fájó messzeséget markolja csupán.

Ő a Tudás, a Hit, a Szeretet, a Fény.

Kincsed törött vonalai a semmibe tűnnek,

egésszé alakul a világ,

benne a kincsed, telve a lelked.

Ó, csak jönne már !