Néztem a havat, ahogy reggel hatkor meglepte a kertet. Valahogy nem teremtett bennem visszhangot. Később, sokkal később gondoltam csak arra: nem engedhetem elillanni ezt a pillanatot.Végül egy öreg diófa szólított meg az utca túloldaláról:

-Szerinted szép vagyok? S vajon melyik vagyok én, a csupasz barna ágú óriás, vagy a hóval borított, hópelyhekből varázsolt csipkecsoda?

A kérdés megállította a pillanatot, s töprengésre késztetett. Tényleg, mi a valóság? Amit látunk, vagy amit arról hiszünk, amit látunk? Amit elhitetnek velünk, vagy, amit el akarunk hinni valamiről, pedig világosan tudjuk a nagy erőlködés közben, hogy azért kell saját magunkat is becsapva , elsősorban önmagunknak bizonygatni görbe útjainkat, mert nem az az igazság. Csak mi szeretnénk, hogy az legyen. Szeretnénk, akarjuk, mindegy, mi az ár. És csak későn jövünk rá, vagy túl későn merjük bevallani, hogy a nagy igazság, a kergetett valóság, csak színes lufi volt. Nagyot szólt, és nincs sehol. Ja, hogy fáj, ahol megcsípte az arcunkat? Ez  vele jár. Olyan szép, színes, könnyű lufi volt, s nekünk ez kellett, hiába tudtuk, véltük, hogy az önámítás magasiskolai példái lettünk. 

Végül mindegy is. Eljön egy őszinte, tiszta pillanat mindnyájunk életében. A végén már tudjuk a választ. Az igazság , igazság marad, akkor is, ha suttogva, félve mondjuk is, mert ott belül, az a rész, ami isteni szikra, nem becsapható, végig tudta a választ, s türelmesen suttogta megsüketült lelkünknek.

S, hogy mi a valóság? A vén diófa gyönyörű, mert él, s fehér csipkeruhája ünnepi dísz. Az élet ünnepe. :)

Foto: Balogh Rita

Változom.

Miért? Merre? Meddig?

Az irány ködbe vész,

a választ még nem tudom.

Pillangószárnyakon érkezik az álom,

felébreszt, tudtul ad, elvarázsol,

új utakra indít,

kanyargó ösvényekre vezet,

csupán egy lépést világít be a képzelet.

Bizalmam hídja álom ködéből szőtt égi csoda,

lassan épül fel lélekcsatáim üres színhelyén,

elhagyva az összetört díszletet,

helyette semmiből születő hitem teremt

valósággá váló valódi életet.

Fordulnak utak,

szembejönnek találkozások,

elmosódott emlékek, mosolyok,

megtanult leckék, elfeledett sorok.

Peregnek előttem a rejtett üzenetek.

A " KI vagyok? Miért?Miért pont itt?" kérdése,

a " Ki vagy ? Miért jöttél? Mit mesélsz nekem?" 

mindent felkavaró üzenete.

Az " Ismerős vagy, de honnan tudlak ?",

a " Miért sejt bennem a gondolat múltat?"

mind, mind bennem kavarog,

a válaszok itt vannak a lelkembe rejtve,

a titkok föltárulnak, 

megnyitja az ébredező tudat,

a múltakból eredő szeretet,

mert az utak egymásba futnak,

a molekulák szárnyalni tudnak,

mesélik régvolt idők üzenetét.

Amikor én te voltam, s te voltál az én.

Hisz így terveztük, így egyeztünk meg,

ott, valahol,

a Minden és a Semmi kezdetén.

Így talál meg testvér, testvért,

anya gyermekét,

félbevágott lélek a másik felét.

Így alakul az Egy,

így alakul az EgysÉg.

Mindenki azt keresi és kapja,

amire született,

amit kért, amit vállalt,

amit titkon keres.

Ha bátorság van benned FÉLelem helyett,

szíved szélesre tárod, ha fáj is,

csak így lehet tiéd a minden, 

amire régóta vágyódsz,

mióta Élsz, mióta LÉTezel.

Foto: Képguru.hu

Csak egy pillanat volt,

s a nap felhő alá bukott.

A szivárvány eltűnt falamról,

de lelkemben fényfoltot hagyott.

Ilyen, amikor az ég kukucskál?

Foto: Balogh Rita Kabóka

Kristályok ablakomban, ajándékot hoznak,

a reggeli nap szivárvány színeit.

Isten mosolyát?

Fénycseppek szobám falán...

Valaki figyel rám.

Foto: Balogh Rita

Köszönöm a perceket, köszönöm a nevetésedet,

köszönöm a salátát, hogy néha megpirongattál,

s azt mondtad: " Kispofám", vagy: " Egyfrászt",

hogy minden dolgomra nyitott voltál,

hogy szerettél, cserébe feltételt nem szabtál,

hogy elfogadtál, s néha tévedni is hagytál,

hogy te voltál s te vagy az én drága Nagymamám.

Jó utat Drága!

Köszöntsd  másik oldalon azokat, akik már várnak!

S ha teheted, legyél velem, nevess rajtam,

igazítsd a lépteim,

s ha mennem kell, gyere elém,

mint hajdan az életem kezdetén.

Szeretlek Nagyi, Dédi!

Kit fogok ezentúl felhívni, ha baj van, ha fáj a szívem?

A telefon kicseng..., de nem veszi fel senki sem.

Vedd majd fel odaát, én ezt fogom kiáltani, te halld meg!

S ha kérdik, akarsz-e angyalom lenni,

feleld rá, hogy igen!

Több szárnycsapás nem marad ki,

gyakorolj Drága az angyalok között,

s ha engedik, gyere, segíts élni, 

nevetni a bajok között.

Titkaimat megőrizni, mutatni a helyes utat,

megbékélni, elfogadni magamat.

Ez nem búcsú, mert nem végleges,

csak köszönés, hisz így illik.

Nagyikám, köszönök Neked mindent:

Aput, perceket, nevetéseket, szeretetet,,

elfogadást, tetteidet, étkeket,

éjszakai lélekformáló beszélgetéseket,

imáidat, melegedet,

s, ami most nem jut eszembe,

Te tudod azt is, köszönöm!

Be kellene fejeznem, 

de valami kényszer nem enged,

mintha abban a pillanatban el is engednélek.

Mint ágyadnál..., nehéz volt moccannom,

utoljára megnéztem a kezed...

A lakásban éreztelek, hogy ott vagy velem.

Elcsentem dolgaidat, mintha ellophatnálak a halál elől,

buta gyermek, 

mindketten tudjuk, ez lehetetlen,

mégis, nem tudom leírni az utolsó sort,

mert még nem megy, még várok...

Várom az elkerülhetetlent, csak azt tudom, szeretlek.

Az utolsó sor várat magára,

nem és nem, nem tudom leírni,

mert akkor már elszöktél,

s bár azt kívánom, ami a legjobb neked, 

mégis, a sor várat magára,

fülelek, hallgatom a csendet.

Nagyi, Te szökésben vagy?

Toporzékol bennem a gyermek.

Nem!

Nem akarom!

Hogy mered?

Ki engedte meg?

De örök énem egom levetve csak úgy köszön el,

mint eddig, hiszen nem örökre:

Szia Nagyi! Puszi, majd jövök!

Vigyázz magadra és a szárnycsapásokra, légy jó!

A telefon kicsöng...

Isten veled, viszlát Nagyika!

Gyakorolj mostantól az angyalok között!

Foto: Pinterest

Hallgatnak a szavak, elnémulnak,

puha csendességbe belesimulnak,

régi ajtók lassan bezárulnak,

újak megnyílnak, ablakok tárulnak.

Elsuhan az idő s vele az esztendő,

mennyi, mennyi ajándék pillanat,

s nekünk csupán a jelen marad.

A számvetés ideje, vagy  görbe tükör...

Hisz mi vagyunk a fentről leszülető

fénymagként létező örök kérdezők,

földre születő örök reménykedők,

örökké kutatók, örökké szeretők,

válaszutaknál sokszor szenvedők,

toporgó, halogató tétovázók,

szemünket behunyó feleselők.

Várjuk, hogy gondunkat megoldja más,

hisz, aki valóban szeret, úgyis megbocsát.

Fénymagok vagyunk, lelkünk örök,

testünk halandó ruhába öltözött.

Életeinkről csak emléket hagyunk,

s utunk végén hazaérkezünk.

Csillagpor, hócsillag, szitál a végtelen,

ágon ring csendesen, mesét mond szüntelen.

Érzed a szíveddel,hallod a lelkeddel,

lélek készül, a test épül, ajándékot küld a menny,

csodavárás csillagpora tölti be a végtelent.

Foto: Képguru.hu