Néztem a havat, ahogy reggel hatkor meglepte a kertet. Valahogy nem teremtett bennem visszhangot. Később, sokkal később gondoltam csak arra: nem engedhetem elillanni ezt a pillanatot.Végül egy öreg diófa szólított meg az utca túloldaláról:

-Szerinted szép vagyok? S vajon melyik vagyok én, a csupasz barna ágú óriás, vagy a hóval borított, hópelyhekből varázsolt csipkecsoda?

A kérdés megállította a pillanatot, s töprengésre késztetett. Tényleg, mi a valóság? Amit látunk, vagy amit arról hiszünk, amit látunk? Amit elhitetnek velünk, vagy, amit el akarunk hinni valamiről, pedig világosan tudjuk a nagy erőlködés közben, hogy azért kell saját magunkat is becsapva , elsősorban önmagunknak bizonygatni görbe útjainkat, mert nem az az igazság. Csak mi szeretnénk, hogy az legyen. Szeretnénk, akarjuk, mindegy, mi az ár. És csak későn jövünk rá, vagy túl későn merjük bevallani, hogy a nagy igazság, a kergetett valóság, csak színes lufi volt. Nagyot szólt, és nincs sehol. Ja, hogy fáj, ahol megcsípte az arcunkat? Ez  vele jár. Olyan szép, színes, könnyű lufi volt, s nekünk ez kellett, hiába tudtuk, véltük, hogy az önámítás magasiskolai példái lettünk. 

Végül mindegy is. Eljön egy őszinte, tiszta pillanat mindnyájunk életében. A végén már tudjuk a választ. Az igazság , igazság marad, akkor is, ha suttogva, félve mondjuk is, mert ott belül, az a rész, ami isteni szikra, nem becsapható, végig tudta a választ, s türelmesen suttogta megsüketült lelkünknek.

S, hogy mi a valóság? A vén diófa gyönyörű, mert él, s fehér csipkeruhája ünnepi dísz. Az élet ünnepe. :)

Foto: Balogh Rita