Hallgatnak a szavak, elnémulnak,

puha csendességbe belesimulnak,

régi ajtók lassan bezárulnak,

újak megnyílnak, ablakok tárulnak.

Elsuhan az idő s vele az esztendő,

mennyi, mennyi ajándék pillanat,

s nekünk csupán a jelen marad.

A számvetés ideje, vagy  görbe tükör...

Hisz mi vagyunk a fentről leszülető

fénymagként létező örök kérdezők,

földre születő örök reménykedők,

örökké kutatók, örökké szeretők,

válaszutaknál sokszor szenvedők,

toporgó, halogató tétovázók,

szemünket behunyó feleselők.

Várjuk, hogy gondunkat megoldja más,

hisz, aki valóban szeret, úgyis megbocsát.

Fénymagok vagyunk, lelkünk örök,

testünk halandó ruhába öltözött.

Életeinkről csak emléket hagyunk,

s utunk végén hazaérkezünk.