Nyílik a nyár. Fénylő égboltról hullik alá, gyöngysora fénylik zöldellő fűszálak lábainál. Mellettem fekszel, hold fénye cseppen, lelked rejtett utakon jár, mézszínű árnyak kísérik álmod, színes virágok illata száll. Cserfes a hajnal, ébred a reggel, bársonyos függöny ráncain…

Benne élsz a gondolatban, reggel ébredő szavakban, fában, melyet moha sző át, fűben, őrzi lábad nyomát, légben, melyen karvaly röppen, csendben, holdban, nap fényében, moha néma kérésében, lét szivárvány zengésében. Benne élsz már minden percben, benne élsz már, s tehetetlen vagyok ez…

Ami együvé tartozik összeszalad, mint tavaszi szélben sebesen vágtázó, hegyről szaladó rakoncátlan patak. Hiába lopta tolvaj, orozta, cibálta csókodat, szíved a szívembe rejtve velem maradt, mert, ami összetartozik, összeszalad, mint nyár viharában égi kárpiton vágtázó felhőlovak. Hiába…

Lélekszülető csendben sejtek sorfala várja a  születő élet első rezdüléseit. Mondd, hallod , ahogyan a fény mesél,  arról, hogy hol születik a szél? Érzed, ahogyan simogat arcodat cirógatva a nap? Látod az ég peremén, ahogy fodrosodik a lét? Hallod-e, amint titkokat suttog benned a…

Elment, ki meg sem érkezett, őrizze őt álom, s emlékezet, vékony jég. Ajándéknak hozta az életet, a tiszta fényeket, újból lélegzem. Letisztult a lét, eltakarodott a félelem. Kis szíve hordozta az ígéretet apró, néma kicsi szív, nem dobbant többé,  némaságával törte meg a bennem lakozó…

Homokszemek apró moccanása, tompán puffan minden szem, hullik a kupacra győztesen, hirdeti: VAN! S míg a méricskélendő idő tovasuhan, a kis homokszem rám mosolyog, szinte nevet, mit tehetne mást? Mert érti, hogy egyszer elmegyünk, s ő marad, de tudja, nem örök a távozás. Más testben…

Ködből kandikálnak ki a fák, s a reggeli nap felhő alá dugja kíváncsi narancs korongját. Tudja, ma felhők felett visz égi útja, de látja völgy ködét, reggeli pára hulló cseppjét, verébapó apró-cseprő csicsergését, méglevelek aranysóhaját. Lelkem csendjét, s a csendből születő…

Valaki elment, csendben, észrevétlen elballagott, s feleszmélve látom, magamra hagyott. Az otthon színei kifakultak,  s nincs erőm, hogy akarjam darabokból összerakni a múltat, s darabállványon megrajzolni a jövőt. Valami elmúlt, meghalt bennem, s csupán a hiányát érzem, a fájdalom…

Csend, nem mond semmit, állva rohan a pillanat, ürességben tátong a magány, fakuló álmok létből kihullanak. Az élet elsuhan, nem vár, nincs benne semmi részvét. Van hallgatás, tagadás, elhallgatás. Külön földrészen folyik a lét, közte nincs híd, sem átkelő. Mi lesz? Mi várható? Nem…

Arra gondoltam leírom "hullámvasutazásom" történetét hegyeivel, völgyeivel együtt, így most olyan versek jönnek, amelyek nem ma, nem  a jelenben aktuálisak, de mégis, ezek a gondolatok egy-egy állomásai voltak az életemnek és  talán segítséget nyújtanak számotokra is, hogy megértsétek, hol jártok…